A természet védelme

A természet szeretete

A természet szépsége

Solymászmadarak

A héja

A héja, vagy galambász héja (Accipiter gentilis g.) - az arab világ kivételével - hazánkban és az egész földön, ahol a solymászatot gyakorolják, az egyik legközkedveltebb és legelterjedtebb solymászmadár.

Lelovich György néhai solymásztársunk meghatározása nagyon is illik rá: „A héja világpolgár.” A nagyobb kontinensek szinte mindegyikén megtalálható, kivéve a szélsőséges grönlandi és antarktiszi régiókat. Észak- és Dél- Amerikában, Afrikában, Európában, Ázsiában, Japánban és Ausztráliában és a hozzájuk tartozó szigeteken is mint egy 100 fajban és további alfajokban népesíti be a földet. Széles földrajzi elterjedés és gyakori egyedszám jellemzi még manapság is, köszönhetően aktív és eredményes vadászati stílusának, alkalmazkodó képességének, amely miatt több ezer év óta megbecsült solymászmadár.

Hazánkban négy alfaja fordul elő: 1.) az alaptípus az Accipiter gentilis gentilis, 2.) délen a balkáni héja (A. g. marginatus), és téli vendégeink északról az 3.) északi héja ( A. g. buteoides), és a 4.) kamcsatkai héja (A. g. albidus). Mind a négy alfajból több bizonyított példányt is fogtak az elmúlt évtizedekben a Kárpát Medencében. Természetesen a nagy átfedés miatt ezek az alfajok, amelyek konkrét alfajhatározó jegyekkel bírnak, költési időben kereszteződhetnek. Ezekből az alfaji hovatartozást már nem minden esetben lehet egyértelműen meghatározni. Ekkor születnek olyan meghatározások, hogy lap, finn, svéd, szibériai vagy uráli héja került kézre. Természetesen itt az adott területre jellemző, ott kialakult populációt célozza a meghatározás.

A héja közepes testű ragadozó madár. A héjafélékre is jellemző, hogy a hím egyedek egyharmaddal kisebbek a tojóknál. Súlyuk az elmúlt 60 évben fokozatosan nőtt. Lelovich a múlt század ötvenes éveiben az általa fogott és nevelt tojók súlyát 850-1050 g-ban határozta meg, majd harminc évvel később már maga írja, hogy a tojók súlya erős növekedést mutat, mert már az 1000 gramm alatti tojók ritkának számítanak, és az átlag súly is inkább 900-1200 g közé került. A kiugró mérése 1330 g-ot mutatott (Gemenc). A testsúlynövekedésnek az okát abban látta, hogy az északról télen érkező nagytestű buteoides alfajokból maradnak hazánkban tartósan és költésre is fiatal egyedek. Több száz befogott héjái adta tapasztalatával nehezen lehet vitába szállni, főleg, hogy ezirányú egyéb tanulmány nem készült, és megfigyelés nem történt azóta sem. Manapság ugyanezek a súlymérési paraméterek általánosnak mondhatók, hozzátéve, hogy az 1200g feletti tojók súlya már nem számít ritkaságnak.

A hímek esetében a testsúly a 600-900g közötti tartományba esik a hazai költő populációk egyedeinél. Természetesen egy öreg tollban fogott madár mindig nehezebb, mint fiatal korában.

Habitusát tekintve erőteljes, mégis hosszú, karcsú madár. Rövid, de széles szárnyai alkalmassá teszik a szűk nyiladékok, takarások közötti hatékony manőverezésre, hosszú kormánytollai a gyors és az éles fordulásokban segítik. Igazi erdei ragadozó, dzsungel madár, amely minden terepi adottság, és környezeti tényező mellett képes zsákmányolni.

A fiatalokra a barna színezet a jellemző. Mellük sárgásfehér alapon hosszanti cseppmintás, amely a hát barnás színével harmonizál. Az öregek minden esetben már szürke, kékesszürke, illetve feketés hátszínezetet kapnak. A mell rész fehér alapon, a hát színhez hasonló keresztsávozottságot mutat. Innen ered a kendermagos héja elnevezés. Idős egyedeknél a barna szín már nem mutatkozik. A kor előrehaladtával a fióka szürke, kékes-szürke szemeinek színe kénsárga, sárga, majd az évek múlásával egészen narancssárga izzású lesz.

Lábszerkezete elárulja, hogy e ragadozó madárnak ez a legerősebb és leghatékonyabb fegyvere a zsákmányolása során. Erős és vastag csüdök jellemzik arányos, vastag ujjakkal, melyek jól ívelt hatalmas karmokban végződnek. A „gyilkoló-szög” karmai (belső és hátsó ujjakon), 2.5-4cm hosszúak is lehetnek. A héjafélékre jellemzően, a héja is a markai szorításával, és e karmok belemélyesztésével végez pillanatok alatt a zsákmányával. Mindaddig pumpálja karmait az áldozatában, amíg az el nem némul. Hatalmas karmai a préda legyűrésében, mint apró tőrök funkcionálnak.

Lábai hosszúak, erősek, melyek alkalmasak mind a futásra, mind a takarásba bújó zsákmány kiragadására és kirángatására. Természetéből adódóan remek vadász. Zsákmánylistája széles palettáján, egyaránt szerepelnek szárnyas és szőrmés állatok is. Rovarokat, halakat, kétéltűeket és hüllőket egészséges héja sohasem zsákmányol, továbbá dögre sem jár. Minden állat potenciális zsákmánya lehet, amelyet képes legyűrni. Nagyfokú alkalmazkodási képessége, színes és vakmerő vadászati stílusa, amely elszántságot és minden áron való fogási hajlandóságot mutat, tették e madarat üldözötté (vadgazdálkodás) és az egyik legkedveltebb vadászmadárrá.

Korábban a héják, fészkelésük szempontjából, elsősorban az öreg állományú erdőket részesítették előnyben. Fészkelésük manapság már az alföld kisebb erdőfoltjaiban, fasoraiban, fiatalos akácosaiban, nyárasaiban is gyakorinak mondhatók. Nem idegenkedik tehát települések közelségétől sem. Dr. Pátkai Imre sajátos meghatározásában a „kultúrkövető” fajok közé sorolja a karvallyal együtt.

Aktív fészeképítő. Fészkét többnyire magasra rakja, a koronaszint felső régióiba. A fészeképítésben mindkét nem közösen részt vesz. Fészkét minden esetben zöldlombos ágakkal béleli. A hímek első vedlésüket követően érik el az ivarérettségüket. A tojók sok esetben már az első vedlésükkor is párba állhatnak, és sikeresen költhetnek.

Tojásaik száma 3-5, de a fiatal tojók esetében 1-3. A tojások piszkosfehér alapon mintanélküli kékes színezetűek. A kotlási idő 33-35 nap. (A tojás inkubációs ideje 32 nap a kiütésig.) A fiatalok 8 hetes korukra már kirepülnek, de csak 10 hetes korban érik el tollaik teljes beszáradását. A hímek, a ragadozó madarakra jellemzően, ezt a készenléti kort akár egy héttel korábban is elérhetik. A család további együtt maradását minden esetben a terület zsákmányeltartó képessége szavatolja. Zsákmányban gazdag területen a fiatalok hamar, 2-3 hét alatt, megtanulnak önállóan vadászni és zsákmányolni. Hegyvidéki területen ez az idő akár másfél hónapos „utógondozást” is igényelhet a szülő madarak részéről.

Zsákmányolási módjára a leshelyről történő (takarásból vagy körzésből) rajtaütésszerű, villámgyors támadás a jellemző. A sólyomszerű, kitartó hosszú üldözést nem szereti. Az erdőben, bokros ligetekben, egyéb fedett terepen való kiváló manőverezései teszik őt elsőrendű vadásszá. Zsákmányát mindig takarásba viszi, amely a fészkelő revírben egy megszokott tépőhely kialakulását is jelenti (hím madaraknál). Ezeken a tépőhelyeken talált tollak, szőrök alapján könnyen analizálható a zsákmányállataik kiléte.

A héja a költő revíréhez hű, állandó ragadozó madárfajnak tekinthető hazánkban, a téli kóborlását is figyelembe véve.

Populációja hazánkban még erős, annak ellenére, hogy vadgazdálkodási szempontból évtizedek óta nem kívánatos a szárnyasvad kibocsátók és környékén. Másik jelentős állományapasztó faktor a posta és hobbi galambászatból adódik.

A héja 1972 óta részlegesen védett, majd 1998 óta teljes védelmet élvez. Befogása és elejtése csak a természetvédelmi hatóság előzetes engedélye birtokában történhet.

Jelenleg az eszmei értéke 50.000Ft.

Hazánkban a héja elsődleges helyet foglal el a vándorsólyom mellett a solymászatra használt ragadozó madarak között. A héja solymászati karriere töretlen, mivel univerzális madár, minden terepen alkalmazható, és minden vadászható apróvadfajra eredményesen is röpíthető.

Zárt térben történő természetes és mesterséges tenyésztése megoldott, bár e munka manapság is kihívást jelent a tenyésztő számára. Mind a vadonfogott héják, mind a neveltek megfelelő idomítás mellett remek vadászmadarakká válnak

A hím egyedekkel fácánkakas és üregi nyúl nagyságig, a tojó egyedekkel vadliba és mezei nyúl nagyságig számíthatunk sikerekre. Könnyen és gyorsan idomítható madár, meglehetősen labilis idegrendszerrel és hangulattal. Aki ezeken túl tudja magát tenni, sok örömét leli a vele való vadászatban. A héja kimondottan személyhez kötődő vadászmadár. Másik gazdához kerülve új idomítást és szelídítést igényel. Viszont könnyen idomul kutyához, lóhoz, járműhőz, amelyek a vadászatot elősegítik, megkönnyítik. Olyan vadászmadár, amely megfelelő erőnlét és kondíció mellett egész napos (non-stop) vadászati lehetőséggel kecsegtet. Ebből következik, hogy trénere maximális terepsportolási élményekhez jut, a madara által okozott pedzési látvány mellett.

A héja saját fajával szemben való agresszív viselkedéséből adódóan a párban való röpítés, a sólymoktól eltérően, teljesen kizárt; ezért a közös vadászaton való repítések alkalmával nagy odafigyelés és fegyelem szükségeltetik a solymászok részéről a balesetek megelőzése érdekében.

A héjánál univerzálisabb és eredményesebb vadászmadár nincsen. Minden területen, minden időjárási szélsőségek között és minden vadászható apróvad elejtésére alkalmas solymászmadár.

A karvaly

A karvaly (Accipiter nisus n.) kistestű hazai, költő héjafélénk.

Rendszertani besorolását tekintve; gerincesek törzse, madarak osztálya (5. osztály), sólyomalkatúak rendje(6. rend), vágómadarak családja (1. család), héja nemzetség (3. nem), karvaly mint faj (3. faj) tagja. 21 fajjal népesíti be a földünket. Az A. nisus-t további 17 alfajban ismeri a tudomány.

A karvaly gyakori, és növekvő egyedszámú kistestű ragadozó madarunk. Fészkelési elterjedése nem homogén, gyakoribb a települések környékén való nagyobb fészkelési populáció kialakulása, mely a táplálékmadarak egyedsűrűségével van kapcsolatban.

Populációja soha nem került veszélyben, és a mai egyedszámára sincs különösebb veszéllyel a civilizáció fejlődése, és annak káros hatásai. Hazánkban mindenhol találkozhatunk vele, mind a lakott területeken, mind a kultúr és műveletlen, vizes, vagy alföldi száraz területeken, éppen úgy, mint a hegyvidékeink, dombságaink erdeiben. Nem idegenkedik az ember közelségétől, lakott területektől, városoktól mind zsákmányszerzési, mind fészkelési szokásaiban. Az ivarérett madarakra jellemző az ivari dimorfizmus. Ez egyrészt a nagyságukban és súlyukban, másrészt színezetükben, mustárzatukban mutatkozik meg.

Itt is, mint általában a héjaféléknél a hímek (105-180g) egyharmada a tojók (190-350g) test nagyságának. Külalakra a hímek karcsúbbak, vékonyabb „dongájúak”, mint a testesebb tojók. Az öreg hímek mintázatban és színezetben rengeteg variációt mutatnak. Általánosságban elmondható, hogy a fejtető, a tarkótól lefelé futva hátuk, szárnyfedőik és kormánytolluk szűrkés, a kék különböző színárnyalataiban. Kormánytollaik alul szürkés, vagy piszkos fehér alapon négy sötét sávval mintázottak. A középső kormánytoll idős madárnál felül egyszínű sötét kékes-szürke, a hát színével harmonizálva. Mellük minden esetben fehér alapon vörösen, cserszínűen, keresztben (kendermagosan) mintázott. Itt is a kor előrehaladtával a keresztsávok csíkjai vékonyodnak. Pofafoltjuk szintén vörös színezetű, torkuk viszont fehér, apró vöröses vékony lefelé futó csíkozással. Gatyájuk világos vörhenyes, sötét vörös keresztsávozással. Alsó farokfedőjük általában fehér, sötét tónusúaknál krémszínű is lehet. Az öreg tojók a koruk függvényében egyre kivilágosodóbb szürkés és hangsúlyozottan szűrkés kék színt mutatnak fejtető, nyak, hát, szárnyfedők és kormánytollak terén, nem olyan szembeötlő kékséget, mint a hímek. Első vedlés után a tojók a fiatalkori „barnaságukat” egy barna beütésű szürke, öreg kori tollazatra váltják fel. Az öreg tojók mell mustárzata is szűrkés keresztsávozatú, mely szintén az első immatur tollazatnál barnás, tejeskávé színű szegélyezéssel is párosulhat. Náluk is a mell részen és a nyaknál sűrűbb a minta, de sohasem tűnik egybefolyónak. Torkuk szintén hosszanti apró csíkozottságot mutat, a mell rész mintájával harmonizáló színben. Pofafoltjuk nem vörös, vöröses, hanem a hát színéhez hasonló, olykor barnás tónusú szegéllyel. Gatyájukban viszont már látható a vöröses mintázat és szín, de halványan. Az alsó farokfedőjük minden esetben fehér. Kormánytollaik szintén sávozottak, négy vastag sötét sáv húzódik rajtuk. Idő előrehaladtával a toll széle felé elkeskenyedik, a toll hát egyszínű sötétté kezd válni, bár sávozását megtartja.

Mindkét nemnél a láb és viaszhártya, sárga, a kor előre haladtával hatványozottabban erős sárga, de narancsos sötétedésbe nem megy át. A szemek kezdetben erős sárgából, egészen izzó vörösbe hajlanak az évek múlásával, bár ez, mint a héjánál is egyénfüggő.

A fiatal madarak minden esetben barna tónusúak, még a szűrkés árnyalatú fiatalok esetében is. Náluk a láb, viaszhártya kezdetben kénsárga, majd az év végére sárga színt ölt. A fészekben a fióka kikelésekor már az elsődleges pehelytollal kel ki a tojásból, mely még vékony, bár jól fedi a piciny testet, színe fehér. Egy héttel később már a második pehelyruha kezdi díszíteni a fiókát, mely tömött, bárány gyapjújához hasonlatos, szürkés, piszkos fehér színezetű. A fiókáknak sötétbarna a szemük, mely a kitollasodásukkal szinkronban kezd kivilágosodni és mire a tollaik beszáradnak, a fiatal madár szeme kénsárgán irizál. Ekkor a tollazatukra jellemző a laza szerkezet, a szülők feszes és kemény tollaihoz viszonyítva, vizuális képét a barna, meleg színek is kiemelik. Fejtető, nyak, hát felső farokfedők és a kormánytoll barna színezetű. Itt az őzbarna rőtségétől az egészen sötét gesztenyebarnáig minden barna szín előfordulhat. Előfordult már, hogy egy fészken belül is más és más barnaságot mutattak a kirepült fiatalok színe. Pofafoltjuk szintén barna árnyalatú, harmonizálva a mell mintáinak a színével. A mell általában fehér alapú, mely egészen vajszínűtől, halvány krémszínűig változhat. A minták megint szórást mutatnak fészkek és fiókák között is. Általában a két szélsőség a szabályos szív alak és az öregekre jellemző keresztsávozottság jellemző. A szíves mintázat sem elszórtan, vagy csepp alakban mutatkozik (mint pl. a héjánál), hanem szabályosan keresztbe futva a mellen, toroktól lefelé egészen az alsó farokfedőkre is ráterjed. Tehát a fiatal madarak alsó farokfedője is haránt mintásan sávozott. A fiatal madarak mellmintázata minden esetben karakteres, élesen rajzolt, nagy mintás, erős tónusú. A kirepült hímeknél ez a mell rajzolat minden esetben szívet rajzolva jelenik meg, szabályos szív alakzattal, vagy elnyújtva, nagyobb nyílhegyre emlékeztetve. A tojóknál viszont hasonló mintázat mellett gyakoribb az öreg tojókra jellemző mellcsíkozás, mely sokkal szélesebb persze, és szintén nyilat mutatva lefelé, és félkörívesen rajzoltan. A karakteres szívmintázat is gyakori. Tapasztalatom szerint a világos vörhenyes madaraknál a szíves dominancia szerepelt, míg a sötétebb, szürkébb alapú madaraknál a vékonyabb harántsávozás mutatkozott minden esetben.

A fiatalok torka szintén függőlegesen mintázott, és az öregekkel ellentétben igen sűrűn. Combjuk és alsó farokfedőjük szintén nagy és karakteres harántsávos mintázottságot mutat. Belső szárnytükrük is határozott és vastag mintásan csíkolt, röpképében jól megmutatva, hogy fiatal madárról van szó. Egy öreg madár esetében a röpképen egy nagyon világos, sokszor minta nélküli belő szárnytükröt látunk, fiatal madár esetében pedig sötétet és jól kivehető csíkozottságot. Kormánytolluk csíkozása sem világos alapon látható, hanem halvány krémszínű, ahogy a farok végszalagja is. Öreg madaraknak fehér a végszalag.

Külső jegyei után lássunk néhány belső tulajdonságát és stílusát. Vakmerő ragadozó, vadászataira jellemző a mindenáron való fogás akarata, mely sokszor az életébe is kerül. Hosszú csüdjei, vékony pókszerű ujjai elárulják, hogy elsősorban madarakat zsákmányol, és azt, hogy akármilyen sűrűségben is alkalmas a fegyverzete arra, hogy benyúlva zsákmányoljon ott. A bokorba bevágás és nyúlás útján történő zsákmányolás első és legnagyobb nagymestere!

Vadászati stílusára lesből való támadás a jellemző, melyet egy adott leshelyről történő támadás, vagy a takarásokat kihasználva, cserkelésből rárepülésből, esetleg magas körzésből, termikeléséből zuhanó rárepüléssel történő támadás jellemzi. Jellemző rá, hogy figyelő pozícióját rövid ideig tartja, inkább fáról fára, takarásról takarásra repül, vadász-revírjét így nap mint nap végig járva vadásza le. Általában alacsonyan repül jó sebességgel, kihasználva a biotóp adta takarásokat, terepi tárgyakat, vonulatokat, árkokat, folyó medreket, és épületeket stb. Körzése semmit mutató, nyugodt, azt a benyomást keltve, hogy nem vadászik. Csapongva emeli köreit, majd kifeszített szárnyaival köröz párat, és persze közben erősen pásztázza az alatta lévő területet. Ha termikes idő van, kihasználja a felszálló légáramlat adta emelő erőt, és innen is vadászik, fürödve egyik termikből a másikba. Ha potenciális zsákmányt lát, éles szögben zuhan, szárnyaival ver, zuhan, megint gyorsít, szűk cseppre formálva testét támadja meg a kiszemelt prédáját. Takarás mentén repülve általában már előre kinézett prédát közelíti meg, vagy tudja jól előző napokban történő vadászatai során, hol esznek-isznak, éjszakáznak, gyülekeznek az adott zsákmánymadarai, ezekre nap mint nap céltudatosan repül. A takarásból mértani pontossággal vágódik ki és rohamoz hihetetlen energiával a kiszemelt préda után. Üldözése minden stílusában zsákmánykövető, nyomkövető rakétaként levakarhatatlanul. Rutinjának és röpképességének függvényében bírja a cselezéseket és magát a hajszát. Vadászata a préda állat meglepetésére épül. Zsákmányolásakor maga elé nyújtja hosszú lábait, lemarkolja és maga alá húzva, - folyamatosan pumpálva a prédájába karmait -, landol egy közeli takarásban. Ha bokrok, vagy más adta fedezékbe menekül a prédája, hasonlóan messze benyúl az ágak védelmébe menekülő után, vagy maga is bevág. A földön gyors futással üldözi a szintén futva menekülő prédáját. Zsákmányolásakor nem mérlegel az utolsó pillanatba, ezért is vág be bokorba, gazba, vízbe, épületbe, járművek közé, stb. Több esetben történik, hogy ablaknak, épületnek ütközik az üldözés hevében, és súlyosan megsérül, vagy végzetes becsapódást szenved. Lakott területen gyakran a szobában, zárt üveges verandán, virágbalkonon kalitkában tartott énekesmadarat támadja, és az üvegnek nekicsapódva esik fogságba, vagy leli halálát. Rengeteg karvaly pusztul el a közúti forgalom gázolása következtében. Az út mentén szedegető apró madarak, elsősorban verebek és búbos pacsirták támadásakor nincs figyelemmel az autókra.

Vadászútvonalát precízen tartja, így korábban könnyen elejthető, befogható is volt. Ha nem sikerül az adott területen a zsákmányolása, másnap perc pontossággal jelenik meg ismét, de más irányból és szögből. Minden esetben úgy, hogy a leendő prédáira közelről, és váratlanul robbanhasson. Ez vadászatának is az alapeleme; a váratlan, meglepetésre épülő, villámgyors, vakmerő támadás. A legtöbb kismadarat pánikba ejti, ezért nálunk a csapatba történő erő sem tud játszani, mert mire konstatálják a támadást, és csapatba verődnének, már tovább is állt a rablólovag zsákmányával.

Körzésből történő vadászatánál viszont előre fel tud készülni a kismadár csapat. Itt élesen vág lefelé a madár, majd a csapat alá repülve fölfelé bevág a kismadár csoport közepébe, szétrobbantva az egységet. A szétspriccelés résztvevőinek a reagálásából dönti el, melyiket érdemes üldöznie célirányosan, ezt maga elé kapva hajszolja.

Nagyobb préda esetében (galamb, gerle félék) minden esetben a nehézkesen kelő egyedet támadja a csapatból. Vadászata során arra törekszik, hogy ne magányos madarat támadjon, ha csak az nem sérült, vagy úgy viselkedik, (túl öreg, fiatal, stb.) amivel a támadását kiváltja, hanem mindig csapatban mozgó madarakat, melyeknél a pánik és mindenáron való csoportba tömörülési kényszert jól ki tudja használni sikeres zsákmányolása érdekében. Minden esetben nagy vonzerő számára a csapatban mozgó és rosszul repülő madarak közé tartozó verébfélék. Már hangos csivitelésük elárulják a karvaly számára, hol érdemes vadásznia. Hasonló a helyzet a másik kedvenc zsákmány állatával, a feketerigóval is. Lakott területen nagyon felszaporodott rigó állomány terített asztalt kínál a fiatal és öreg példányok számára, elsősorban a téli időszakban. A rigók nagyon szeretnek magukról megfeledkezve perlekedni egymással, vagy a hímek önfeledten fütyülni egy ág hegyén, és sokszor már késő a többi rigó figyelmeztető riasztása.

Vadászatára szintén jellemző, hogy ha sikertelenül támad, esetleg egy közeli fára beül picit pihenni, majd csakhamar tovább áll, tudván, a takarásba zavart aprómadarakat nem érdemes kiböjtölni. Talán idegesebb alaptermészetében ez a fajta, vércsére, kis sólyomra, ölyvekre jellemző egy helyben való várakozás nem jellemző. A karvaly zsákmánylistáját, ha megnézzük, a két nem között nincsen nagy eltérés, ha a szélsőségeket nem számítjuk, hanem a napi átlagvadászatokat nézzük. Ha éves lebontásban néznénk a hímek és a tojók zsákmányolását, nagyon hasonló összetételt mutat. A hímek elsősorban persze a kisebb madarakat szeretik zsákmányolni, de ha rákapnak a rigózásra, profizmusukkal sokkal eredményesebb „rigóvadászokká” avanzsálnak, mint a fordulékonyságban és gyorsaságban alulmaradó tojók. Bár a tojók a galamb nagyságú madarakat is jól tudják zsákmányolni, mégis a kisebb madarak és persze a rigók zsákmányolása a szembetűnőbb. Persze itt is, mint minden predátornál vannak zsákmányspecialisták. Tojó karvalyok is rákaphatnak a gerlézésre, galambászatra. Ha ezt nem lakott területen űzik, persze csak szezonális dologról van szó. A zsákmányával a karvaly általában a bokrok alá szeret repülni, hogy zsákmányát nyugodtan élvezhesse. Ha nagyobb a zsákmánya és a közelben nincsen bokor, akkor bármilyen takarást kihasznál nyugalma érdekében, és zsákmányával oda landol, vagy ráncigálja a tetemet. Ez lehet árok feneke, sitt-domb, sás-, nád töve, gabona tábla széle, vagy szénaboglya, stb.

Az elejtett zsákmányát nagyon hamar megöli, még a galambot is, tűhegyes gyilkoló karmaival, melyeket addig pumpál áldozatába, amíg az ki nem múlik. Miután a zsákmány nem mozdul, addig rángatja, forgatja, amíg azt a hátára nem fordítja (nagyobb zsákmány esetén), majd akkurátusan kopasztani kezdi. Érdekes, hogy a karvaly szinte az utolsó tollig szereti megkopasztania a zsákmányát, nem úgy, mint a többi ragadozó madár, melyek az első kopasztási helyen mindjárt az evésnek látnak. Nem, a karvaly először megkopasztja a zsákmányát, majd forgatva gusztálja, mintha a tollak zavarnák. Majd neki áll az evésnek. A kopasztási mániájának az oka, hogy ha megzavarják, akkor más madárral ellentétben, a már evő karvaly magával viszi a zsákmányát (mint a kis sólyom is), és meneküléskor egy kopasztott zsákmány könnyebben szállítható.

Evésnél a legtöbb esetben a megkopasztott fejet eszi meg elsőre, majd a nyakat és így lefelé a mellhúsokat. Kis testű madár esetében totálisan képes mindkét nem megenni a zsákmányát. Több esetben előfordult, hogy a bokor alatt, a tépéskoszorújában hagyott galamb tetemre később (aznap délután, vagy másnap) visszatért a zsákmányoló madár. Picit helyezgeti, majd folytatja az evést. Ha kis madár volt a zsákmány tovább vadászik, ha még éhes. Ha be tudott begyelni, akkor elrepül a hálóhelyére, és a beszálló fáján nyugodtan emészt. Ha kóborlásban van a madár, akkor az adott vadászrevírjében választ egy pihenő fát magának, amit emésztése végett felkeres.

Vadászata már a hajnali órákban kezdőthet, amikor kezd szürkülni, és este is majdnem a teljes besötétedésig próbálkozik. Hajnalban és este az alvóhelyükön próbálja meglepni a kiszemelt zsákmány madarakat. Ez lehet parasztházak teteje alatt lapuló verebek, bokorban esti nótájukat fújó rigók, fa-bokor koronájában sisegő süvöltők. A napfelkelte és napnyugta időben meg az éjszakázó helyre, illetve onnan induló zsákmányállatok a potenciális célpontok. Nappali órákban az említett ivó és evő helyek.

Mivel az öreg madarak általában revírhűek, és a telemetriás vizsgálat is mint egy 20 négyzetkilométeres területet jelölt, így ezen a területen olyan biztonságban mozognak és zsákmányolnak, hogy terepi megfigyelést szinte 100%-san lehet rá szervezni. Ha adott a táplálkozó hely, azaz a kismadarak tömege, pl. napraforgó tábla, tanya baromfiudvarának ezernyi verebe, szigorú télen a fagymentes ivó hely, stb. eredményesen várhatjuk a vadászatra érkező karvalyt. Nem ritka eset a „párban” vagy többed magával vadászó karvaly, bár ez a fajtájára nem jellemző úgy, mint a sólymoknál. Fiatal madarakat, talán egy fészekből valókat a nyár végén, kora ősszel több esetben lehet együtt repülve vadászni látni. Ez inkább még valami egymásrautaltság, testvéri közösség lehet. Télen, egy helyen és időben való karvalyok vadászata inkább az adott helyre koncentrált táplálék madarak okozzák. Öreg párok sem szoktak úgy párban vadászni, mint a sólymok. Egyszemélyes minden esetben a vadászatuk, magányos vadászok, kik a költésen kívül nem osztozkodnak még párjukkal sem a zsákmányukon.

A karvalyokra jellemző a kóborlás, mely területileg és szezonálisan vonulássá is átcsaphat. Általában a közép-európai karvalyoknál nem szoktak vonulásról beszélni, csak kóborlásról, bár a kóborlás picit szélsőségességet is mutathat. Például Budapesten, fészekben gyűrűzött karvaly még az évben Skandináviai félszigeten fogták vissza, és viszont. Északról jött gyűrűs madarakat hazánkban, illetve délebbre és a híres Boszporuszi vonulásnál is befogtak.

Mégis a karvalynál általában nem lehet tényleges vonulásról beszélni, amikor is a madár a telet egy másik kontinensen tölti. Kóborlásaikor viszont a kisebb madárcsapatokat követve, elsősorban a fiatal madarak több száz, vagy ezer kilométert is elkalandozhatnak. Hogy ezekből a nagyon távoli kóborlásból a fészkelési időre, és helyre vissza térnek-e minden esetben, ez még tudományosan nem bizonyított. A költő párok kóborlása általában minimális és inkább csak a fiatalok keresnek új revírt, táplálkozó helyet, melynek során kisebb, nagyobb távot tesznek meg.

A karvaly, hazánk állandó és gyakori fészkelője. Előszeretettel választja a 15-20 éves telepített fenyveseket. Első helyen az erdei fenyő áll, majd a vörös, végül a fekete fenyő a fészkelésre kiválasztott fái közül, de egyéb más fafajokon is megtelepszik. Fészkét mindig valamilyen nyiladék közelébe készíti, a törzs mellé, 6-20 méter magasság közé. Ha nincsen nyiladék az erdőben, akkor az erdő széléhez közel rakja a fészkét. Mindkét változatnál az a cél, hogy fészkét észrevétlenül, alacsonyan, szinte a föld felett repülve tudja megközelíteni, lerázva a fészkét veszélyeztető ragadozókat.

A fészek építésében a hím jeleskedik, ő választja ki a fészkelésre alkalmas fát, ahol násztáncával hódítja meg a hívására megérkező tojót. Udvarlása során jegyajándékot is ad a tojójának, ami általában egy kistestű zsákmányállat, ezzel is bizonyítja, hogy leendő családját képes eltartani. Ha a tojó elfogadja, akkor ezután a fiókák 3-4 hetes koráig csak a hím vadászik és látja el a tojót, majd a fiókáit táplálékkal. A fészek nagyobb mélytányér alakú, és nagyon finom vékony gallyakból készül, melyet a csőrével, lábával tör le a hím madár. A tojók általában csak a fészek kialakításában vesznek részt. A fészekcsészét a tojó kéregdarabokkal, kéreg pikkelyekkel béleli. Zöld lombbal - a héjával ellentétben -, nem bélel. Az első párzást követő 8-10 nappal rakja le a tojó az első tojását, mely tojásdad alakú, és erősen pigmentált. mutatnak. A tojó a fehér, piszkos fehér alapon, szabálytalan sötétbarna foltozott tojásait két naponta tojja, és általában a második tojás után kotlik el. A karvaly fészek száma általában 4-6 tojás, de regisztráltak 9 tojásból álló fészekaljat is a Harz-hegységben. Erősen őrzi és kotlik a tojásain az anyamadár. 28 nap költés után kelnek ki a fiókák, melyek nem csupaszok, hanem finom fehér pihével fedettek, melyet elsődleges fiókakori pihetollnak hívnak, ez a második hétre egy tömöttebb hasonló piheruha váltja fel, birkagyapjú szerű tapintást és formát mutatva. A hím hordja a táplálékot, a tojó védi a fészket, és eteti, melengeti a fiókáit. A kicsik hőháztartása 14 napos korukra fejlődik ki, eddig az időtartalomig a tojó csak nagyon rövid időre hagyja maguk őket. A fiókákat csak a tojó madár eteti. Így sajnos megesik, hogy a tojó madár elpusztulása esetén, bár a hím továbbra is hordja a fiókáinak a fészekbe az eleséget, abból hatalmas halmot rakva, a fiókák elpusztulnak. 3-4 hetes korban a fiókák már szépen tollasodnak, felállva próbálják a hozott eleséget maguk is tépni.

A 7. hétre már annyira kitollasodnak a kismadarak, hogy egyik ágról a másikra képesek szálldosni, és csakhamar elhagyják a fészket, de táplálkozni, pihenni és éjszakázni még 10 hetes korukig vissza-visszatérnek. Tollaik teljesen a 8. hétre fejlődnek ki, amikor már megkezdik légi közlekedésüket. Általában a kis termetű hímek hamarabb repülnek ki a fészekből és kezdenek önálló életet, mint a nagyobb testű tojók. A család mind addig együtt marad, amíg a fiatalok teljesen nem önállósítják magukat, azaz annyi röpizmot és rutint fel tudnak szedni, amivel nap mint nap sikeresen vadászva, el tudják magukat látni. Az öregek minden esetre a költőrevírben maradnak az ősz kezdetéig, ahová az éhes fióka - ha visszatér -, biztosan számíthat arra, hogy kérő hangjára valamelyik szülője megjelenik markában egy neki hozott zsákmánnyal. Később is, ha egy fiatal madár, egy öreg tollruhás madártól kérő hangon kéri a zsákmányát, még ha nem is az ő szülője, az minden esetben átadja a kérő fiatalnak zsákmányát. A fiatal madár a következő évben éri el az ivarérettségét, és kezdődik az egész körforgás elölről.

Karvaly a solymászatban

Solymászata ismertetésekor röviden ki kell térnünk e miniatűr vadászmadár történelmi pályafutására is. Maga a karvaly név ótörök eredetű, mely tradicionális mivoltát fémjelzi és azóta is fennmaradt, korokra és helyszínekre jellemző névváltozatokkal. Kárpát-medence népei az ótörök verziót és annak „magyarosított” változatát használták az elmúlt kétezer évben. Erről fellehető írásos dokumentumok nagyrész, karuly, karul, karoly, Károly-madár néven emlékeznek, a latin írás astur, accipiter nevekkel illette. Itt nem lehet a héjával összetéveszteni, hisz e korokban a héját; ölyü, őlyv, tikhordó, palumbarius, stb. névvel látták el. Solymászati berkekben szinte minden népnél magát a karvaly és szinonimáit a tojó madarakra értették. A kistestű hímeket egyéb elnevezéssel illették, csak néhány példát erre, nálunk; sprinc, a német nyelvterületen; kleiner Finkenhabicht, kleiner Sperber, Sprinnz, Sprinzel, Sprenchen, Schmierl, Blaubäckchen, az angol nyelvterületen; Musket, a franciáknál; mouchet (legyecske), amerikában pedig; sharpy.

Évezredeken át tartó solymászati alkalmazása és elterjedése, a vakmerőségének, bátorságának, könnyen idomíthatóságának és nagy egyedszámának köszönhette. Totemisztikus megjelenítését már az ókori egyiptomi kultúrában is fellelhetjük képzőművészeti és mumifikált formában. De hazai vonatkozásban is jól ismerjük előfordulását, hiszen a honfoglaló törzsek között is ott szerepelt a Karuly nemzettség. A konkrét solymászati elterjedése a néphagyomány, nyelvészet, kulturális megjelenítés mellett a későbbi írásos dokumentáció árulkodik. Mi az, ami miatt a karvaly minden idők elterjedt, elismert és keresett solymászmadara volt, melyet a nagy sólymok mellett gyakoribban emlegettek, mint más solymászatra alkalmazott madarakat és kiegészítő állatokat (kutyák, gepárdok, holló-félék, bagoly-félék)?

Ennek egy magyarázata van a fürj (Coturnix coturnix), mely évszázadokon át nagy populációkban terjedt el az egész európai kontinensen és Ázsiában, méltó helyet betöltve az egymást követő korok vadászati kultúrájában. Ehhez jött még az aprómadarak nagymérvű gasztronómiai felhasználása, melyre a középkor teljes egészében többféle befogási módot terjesztett el, illetve fejlesztett ki. Ennek kétségtelenül az akkori szórakozást is kimerítő népszerű solymászat és ezen belül a karvalyászat szolgált. Mivel a karvalyt minden osztályréteg, a parasztoktól a királyokig alkalmazta fürjvadászatra és egyéb apró madarak fogására, így solymászati elterjedésén és évezredeken át tartó uralkodásán már nem is csodálkozhatunk. Aristotelés az akkori karvalyászatról egy helyen azt írja, hogy Tráciában mocsaras helyen az emberek úgy vadásznak kis madarakra, hogy a nádat és a bokrokat bottal ütögetik, az ott lapuló madarakat felriasztják, miközben ragadozó madarak repülnek el felettük. Ezektől megriadva a kis madarak ismét a földön keresnek menedéket, ahol az emberek agyonütik őket. A zsákmányból segítőinek is juttatnak azáltal, hogy egyiket-másikat a levegőbe hajítják, ahol a ragadozók elkapják.

Természetesen a solymászat reneszánszában, azaz az ezredfordulótól az 1800-as évekig elsősorban csak a főúri szórakozást szolgálta a karvalyászat is, a köz és alsóbb néprétegeknél elsősorban élelemszerzést szolgálta. Ráadásul több európai népnél tiltva volt a solymászat, és így a karvalyászat is a köznép körében. Erre különféle törvényeket és büntető szankciókat is hoztak az uralkodó körök, több esetbe kategorizálták még maguk között is a solymászmadarak jogosultsági körét. Így például Barnes Julianna apátnő 1486-ban írott „Booke of Saint Albans” c. könyvében ismerteti, melyik solymászmadár milyen kiváltsághoz illesztődik az akkori Angliában. Ennek értelmében a sas a császárt, az északi sólyom a királyt, a vándorsólyom a grófot, a kissólyom a hölgyeket, a héja a nemes embert, a papot a karvaly, a kerecsensólyom a bárót, a vércse pedig a szolgát illeti. A törvénykezés a mai léptékkel érdekesen és igen szigorúan bánt az orvsolymászokkal, madár tolvajokkal és minden olyan, az ebbe a körbe tartozó cselekedettel szemben, amivel az adott illető nem a földtulajdonosát, hanem saját magát szolgálja. Az V. századi germán néptörvényben (Lex Salica) egy karvallyal kapcsolatos cikkelyt idéznék, mely szemlélteti e madár értékét, és a büntetés súlyosságát. Mindamellett egyik kedvenc történelmi hivatkozásom karvaly ügyben, hogy „ ha valaki egy karvalyt lop, a tulajdonosnak 6 sous-t tartozik fizetni, vagy a madár 6 uncia húst kitéphet az ülepéből.” A magyar történelem viharaiban is elég gyakran bukkan fel a karvaly solymászati alkalmazásának a hivatkozásai levelezések, képzőművészeti és szépirodalmi alkotások formájában. Zrinyi: „Violám úgy futott a szemem elől, mint fürj a karvaly elől…” A kis madár tündöklése hazánkban az 1700-as évek közepéig teljesedett ki. Ettől kezdve soha nem kapta vissza fényét és méltó helyét a következő évszázadokban, beleértve a mostanit is. Természetesen a karvaly esetében is a solymászat általános visszaszorulása volt a fő ok, a tűzfegyverek elterjedése, a megváltozott vadgazdálkodási felfogás, ahol már irtandó dúvad, és nem megbecsült vadászmadár lett, végül a megfogyatkozott fürj és aprómadár állomány, és az ehhez kapcsolódó vadászati és étkezési szokások megváltozása is társult.

Hazánkban az elmúlt 200 évben igen minimális érdeklődés kísérte. Solymászberkekben egy név csendül fel a múlt századból, karvallyal és kis sólyommal kapcsolatban, egy megszállott madarászt és solymászt a pusztáink világából. Ő Rohony Lajos volt, a magyar solymászatunk XX. századának kiemelkedő karvalyásza. Az Ő tiszteletére, az MSE. 2000-ben Rohony-díjat alapított,

Érdekes, hogy a karvaly, az egykor oly népszerű solymászmadár állománya a többi solymászatra használt ragadozó madárfaj mellett nem csökkent, sőt megtalálta helyét ebben az agyoncivilizált világunkban. Történelmi visszapillantásunkban egy nagyon fontos karvalyászati hagyomány ismertetése mellett nem szabad elsiklanunk, hiszen ez egyfajta kapocs a múlt és a jelen között.

Törökországban és Grúziában ma is ugyan úgy karvalyásznak, mint évszázadokkal előtte. E solymászati tevékenység, minden évbe visszatérő tradicionális és kulturális esemény, mely e két ország életében mit sem változott. A karvallyal való vadászat itt is a vonuló fürjekre épül, illetve csak erre az időre korlátozódik. Elenyésző azoknak a solymászoknak a száma, akik kivedletik és több éven keresztül vadásznak karvalyaikkal. A fürjvonulás kezdetétől (augusztus) kis kézzel működtetett csapóhálokkal fogják be a fürjek vonulását követő karvalyokat. Csalimadárnak nagytöbbségében gébicsféléket használnak. A befogott karvalyokból csak a fiatal tollruhás tojókat tartják meg. Vannak családok, akik kimondottan eladásra fogják a karvalyokat, a többség viszont saját célra. Ebben az időszakban minden nagyobb útcsomópontnál lehetett befogott karvalyokat és élő fürjeket kapni. Manapság is több benzinkútnál láthatunk magas állványon eladó karvalyokat és papírzacskóban pihenő fürjecskéket.

A befogott karvalyokat osztályozzák. Itt különféle kritériumok vannak, melyre Tahimur Mirza könyvében is olvashatunk. Amelyiket a tréner kiváló adottságúnak ítél, úgy azt munkába veszi. Nagyon gyors, egy hetes idomítás után már vadásznak a karvalyokkal fürjekre. A bokrászós vadászatban mindig használnak kutyát (török vizsla). Szeptember végén az ország karvalyászai összegyűlnek a megyénkénti székhelyen és versenyen mérik össze tudásukat, karvalyaik teljesítményét. Itt egy szigorú zsűri előtt kell a madárnak és trénerének szerepelnie. A frissen fogott fürjeket dobnak a versenyzőnek és a karvaly pedzését több kritérium szerint pontozzák. Ezek a versenyek több évszázadon át hűen őrizték napjainkig, e két nép kultúráját, hagyománytiszteletét. Hasonló versenyek és szezonális fürjvadászat történik észak-Afrikában is. A fürjvonulás végével a karvalyászok leszerszámozzák madárkájukat, és rituális búcsúzkodás közepedte, egy kidobott élő fürjjel visszaadják szabadságát vadásztársuknak.

A XX. század közepe fürjbőségről, és a fenti vadászat említéséről árulkodik Lelovich György néhai solymászunk a Solymászat kézikönyvének 26. oldalán; „Kisázsiában Dyarbékyr, Van-tó környékén, s csaknem egész Antóliában és a Kaukázus török-leszg törzsek által lakott vidékein madarunkat az összes vadászmadárnál előbbre helyezik. Ezt az említett vidékek ősi fürjbősége teszi, amely nálunk már a múlt század vége felé erősen szűnőben volt. Erről a fürjbőségről tudok magamnak fogalmat alkotni, mert magam is sokszor sóhajtoztam karvalyért, amikor kint járva a szovjet-ukrajnai fürjek tömegét és szelídségét állt módomban megcsodálni. Így nem csodálkozom azon az anatóliai solymászon sem, aki egy délelőtt egyetlen tojó karvallyal 54 db. fürjet fogatott, illetve piacra vitt.” Napjainkban a karvaly solymászmadárként való alkalmazását a természetvédelmi rendelkezések lehetővé teszik. Így lehetőségünk van mind a vadonfogott, mind pedig a fészekből szedett madarak, továbbá tenyésztésük folytán, illetve tenyésztésből származó madarak beszerzésére.

Másfél évtizedes karvalyos múltam tapasztalatával én elsősorban a nevelt, imprintált karvalyokat ajánlom minden karvallyal vadászni szándékozó solymásznak. Ennek az az oka, hogy a karvaly kényes madár, mind idegrendszeri, mind alkati kérdésben. Nem véletlen a régi mondás; „Aki héjával és sólyommal már sok száz vadat vágatott, csak az vegyen a kezére karulyt!" Természetesen manapság ez már nem kritérium, csak a nagyfokú türelem és tolerancia, mellyel a kis madarunk minden megnyilvánulásán úrrá tudunk lenni. Minden olyan solymásznak ajánlom, akiknek vadban szegény terület van kijelölve röpítési célra, de mégis szeretnének látványos és sikeres pedzéseket megélni. Erre a legalkalmasabb vadászmadár a karvaly. A karvaly rámenősége, mindenáron való fogási elvakultsága, bármely más vadászmadarunkat maga mögé utasít. Nagyon jó tulajdonsága, hogy nem zsákmánycipelős, prédáján bevárja a trénerét és megfelelő tartással, munkájával hosszú évekig gyönyörködteti. A karvaly rendkívül gyorsan tanul és szelídül, a legszívesebben kézre repülő madarunk, mely könnyen bevadászható, majd sikeresen repíthető az adott vadra.

Ma a megváltozott természetvédelmi korlátozások fényében a fő zsákmány állatai a fürj, a veréb, a rigók és a pacsirták már nem vadászhatóak. Viszont egy sportszerűbb és nehezebb, egy nagyobb kihívást jelentő vadászati stílust gyakorolhatunk vele. A mindenhol elszaporodott parlagi galambok, a balkáni gerlék, és a varjúféléink közül a szintén hihetetlen gradációt mutató szarkák, valamint a rejtőzködőbb szajkók vadászatát gyakorolhatjuk. Ezek vadászatára egész évben lehetőségünk adódik, ráadásul nincs is olyan terület hazánkban, ahol ne tudnánk ezekre a vadféleségekre madarunkat röpíteni.

A karvaly idomítását már nevelésekor elkezdjük a hívóhang megtanításával, és ezáltal történő Pavlovi-reflex kialakításával. Ekkor kell a solymász kutyánkkal is megismertetni. Így mire beszárad a madarunk, már hívásunkra kézre fog szállni a jutalomfalat reményében, a kutya jelenléte meg kezdetben egyet jelent az evéssel, később a vadászattal. Ezt követően meg kell ismertetni a természettel, és persze a civilizációval. Minél több információt adunk neki, annál kezesebb és szelídebb madár lesz. Terepi gyakorlatozásunknál mindig a későbbi vadászat és fegyelmezési gyakorlatok mozzanatait kell modelleznünk. Ekkor még egy 10 méteres röpzsinóron hívjuk a karvalyunkat kézre, különféle terepakadályokról. Az elvégzett munka arányában jutalmazzuk. Ez azt jelenti, hogy kondícióját úgy kell beállítanunk, hogy hívásunkra mindig és mindenhonnan pattanósan, gondolkodás nélkül repüljön, ez mellet magas kondícióban. Ez az első néhány napban nehezebben fog menni, mert a madár figyelmét - kikerülve nevelő röpdéjéből -, minden leköti. Így itt sok kezdő vét, és alulkondicionálja a madarát. A karvaly kondíciója szinte óráról órára leeshet, köszönhető a nem megfelelő takarmánynak, a hideg időjárásnak, ideges mivoltának, kemény munkájának. Ezért célszerű a madár súlyát minden nap mérlegen mérve ellenőrzésünk alatt tartani, melyről egy kis feljegyzést is készíthetünk.

A karvalyunk általában egyheti zsinóron való hívás után már nyugodtan szabadon hívható. Ettől kezdve kezd a kis madár röpképessége, stílusa, rutinja fejlődni. Megtanulja, hogy repüljön szél alatt és szemben, melyik ág bírja el, és végül a zsákmányállatok üldözése, ezek cselezéseinek a kivédése, a megragadás és rögzítés vezeti el ahhoz, hogy kész vadászmadárrá váljon. Ezt a természetben a szülő végzi, ehhez hasonlóan ezt nekünk is lépésről lépésre kell a kis tanítványunknak megtanítani. Tanmadárnak szóba kerülhet a kistestű galambfajtáktól egész a kinőtt postagalambig, továbbá a célobjektumainkat jelentő balkáni gerlék és szakák is. Ez utóbbit céljainkhoz magunk is nevelhetjük, vagy csapóhálókkal a gerléhez hasonlóan befoghatjuk. Elsőre egészen fiatal alig kirepült fiatal tanmadarakat használjunk a karvalyunk bevezetésére, és mindig olyan szituációt teremtve, mintha ez egy valóságos vadászat és pedzési alkalom volna. A sikerek és folyamatos rutin felvételével, az egyre nehezebb pozícióból történő műpedzésekkel két hét alatt príma vadászmadárrá válnak. Természetesen a bevadászás alkalmával, minden esetben éljünk a lehetőséggel, ha adódik természetes vadkelés. Apró vad féleségek közül még vadászhatunk a szezonálisan vadászható örvös galambra, seregélyre, fogolyra, és erős tojó karvalyokkal fácántyúkra. A dolmányos varjúról mindenkit lebeszélek. A récefélék nagy tömegük és vastag tollazatuk miatta a vékonylábú és kis markú karvalynál ritkán kerülnek szóba. Jó lenne viszont az erdei szalonka, ha ősszel és bokrászva is vadászható lenne, továbbá a régi „fő vada” a fürj is, megfelelő új korlátozások betartásával. Ez utóbbi vadászatát kelet-Európában, az előbbiét Angliában gyakorolhatjuk csak.

A karvaly egészsége érdekében szót kell ejtenem a tartásáról és takarmányozásáról. Tartásra egy 2x3m-es három oldalról zárt, D-DNy. felé nyitott, 1/3 részben fedett volier az alkalmas, ahol szabadon, több beülési lehetőséggel, vagy íves, hollandi ülőkére lekötve. A komfort érzetéhez az állandóan jelenlévő fürdőtál is szükséges, a napi vízcserével. Jó, ha a röpdéjét valami zöld futónövénnyel befuttatjuk, ez növeli a biztonságérzetét, mivel erdei madár.

Takarmányozására a legjobb a japán fürj, a több színben tenyésztett egér és a mongolfutó egér. Kiegészítő takarmányként a napos csirke, galamb, fiatal tenyésztett patkány. Ezekhez jön a fent ismertetett vadászható vadféleségek. Törekedjünk a friss takarmányozásra, erre a karvaly különösen kényes. Vitamin és nyomelem szükségletét különféle vitamin készítményekkel pótolhatjuk. Végül meg kell jegyeznem, egy fontos dolgot. A karvaly gyenge lábszerkezet miatt sohase tartsuk (még átmenetileg rövid ideig sem!), magas állványon!

A fenti tartás és takarmányozás, a kondíciójának figyelemmel való kísérése mellett az egyik legeredményesebb vadászmadarunk marad hosszú éveken át.

A Feldegg sólyom
(Falco biarmicus)

A Feldegg vagy Lanner sólyom természetes elterjedési területe Afrika és a mediterrán övezet. A hím madarak átlagosan 5-600, a tojók 7-900 gramosak. Röpképük hasonlít a vándorsólyoméhoz, de hosszabb kormánytolluk és kevésbé erőteljes szárnycsapásaik nem hagynak kétséget a két faj különbségét illetően. A fiatal madarak tollazatát gesztenyebarna hát, vajszínű alapon barna cseppfoltos mell jelemzi, ami hasonlóvá teszi a kerecsensólyomhoz, de a lanner arca kontrasztosabb mintázatot mutat. Az öreg madarak melle néha teljesen kifehéredik, a mintázat lecsökken, hátuk színe pedig a vándorsólyomhoz hasonlóan palaszürkére vedlik. Öreg madaraknál jellegzetesen vörösesre vált a homloktollazat, néha az egész fejtető is.

Életmódjának jellegzetessége, hogy az egyébként egész évben együtt élő lannerpár leginkább együtt vadászik. (Ez a magatartása kihat a solymászatára is!) Fő tápláléka a repülő madarak, mint a galambok és a vonuló fajok egyedei, de rendszeresen vadászik vörös és fehérkarmú vércsékre is. Nem veti meg patkányt, vagy a fiatal üregi nyulat sem. Fészket, mint sólyom természetesen nem rak, sziklára költ. Szicíliában február közepétől, másutt általában márciustól fészkel. 3-4 tojását 2-3 naponta rakja le, és a tojó költi ki, a hím a revírt védi és a tojót, majd a fiókákat ellátja élelemmel. A fiókák növekedésével a tojó is segít a hímnek a táplálékszerzésben. A fiókák 35-42 nap után hagyják el a fészket, de még 4-6 hétig a szülők gondoskodását élvezik.

A vadászat Feldegg-sólyommal eltér a manapság Európa szerte megszokott anwartsolymászattól. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a lanner természetes életmódjából fakadó adottságait. Mint sivatagi sólymoknak a metabolizmusuk lassabb a vándorsólyoménál, egyik napról a másikra 10 gramnál nagyobb testtömeg-változás már jelentősnek számít. A vándorénál kisebb sebességét intelligenciája kompenzálja. Anwartja ritkán magasabb 30-40 méternél, amit kitartó üldözése kompenzál, illetve az, hogy takarásba is követi áldozatát. Egy gyakorlott lannersólyom minden kidobott galambos képes elfogni. Ha nem sikerül az első zuhanásra lerúgnia vagy elmarkolnia, akkor kissé felette maradva követi áldozatát meggátolva azt az emelésben addig, míg az végül menedéket keres a gazban, fasorok takarásában. Ez a taktika jól beválik a vándorsólyomnál, azonban a lanner gond nélkül vágódik az ágak közé, így a fedezék előtt fékező galamb szinte biztos, hogy nem éri meg a takarásba-jutást.

A Feldegg sólyom röpkészségére jellemző továbbá, hogy órákig képes minden erőfeszítés nélkül anwartolni. Ennek egyik fő oka hosszú szárnya. Egy átlagos hím szárnyhossza elérheti egy átlagos vándorsólyom tojóét, pedig ez utóbbi 50-60%-kal nehezebb.

A lanner intelligens sólyomfaj. Ennek megfelelően sokkal érzékenyebb a solymász hibáira is. Ha elunja a rászabott repítést, és inkább leül egy fára elég egyszer lehívni onnan bábuval, hogy felvegye ezt a rossz szokást. Célszerűbb sétálgatni, vagy leülni, esetleg egy könyvet olvasgatni addig, míg magától szárnyra nem kap a sólyom. Az idomításkor elkövethető hibákra külön oda kell figyelni, mert rontani a lanner esetében sokkal könnyebb, mint korrigálni.

A lannersólyom, mint Hierofalco nagyon kezes, kedves sólyom. Könnyen szelídül, bizalmas madár. Annak ellenére, hogy lassabban halad a vadászat felé, aki velük próbálkozik (egyes solymászok szerint 3. évre érnek be), kezdő solymászokat sok, a vándorsólyomnál előforduló csalódástól kímél meg barátságos természete. Sokak szerint olyan, mint egy „nagy vércse”. Hím madaraknak jellemző zsákmánya a galamb és a szarka, tojókkal a varjúzást esetleg a fácánozást érdemes megpróbálni.

A vörös vércse
(Falco tinnunculus)

A vörös vércse az újkori solymászatban, mint tanmadár, a nagytestű sólymokra való felkészülés segítőjeként a legismertebb…

Kistestű sólyomféle, a hímek 160-190, a tojók 200-250 grammosak. Természetes tápláléka rágcsálókból, apró hüllőkből és rovarokból tevődik össze, de egy-egy apró madarat is elfog, ha módja nyílik rá. A fiatal madarak színe nemenként megegyezik, mellük vajszínű sötét cseppfoltokkal, hátuk rozsdavörös fekete keresztcsíkokkal. A kivedlett hím példányok kormánytollai és fején a tollazat kiszürkül. A tojók feje rőt színű marad, kormánytollaik is csak sokadik vedlés után szürkülnek ki, és amíg a hímeknek a tollvégi farkcsíkot leszámítva a kormánytollak sávozása teljesen eltűnik, a tojók kormánytollai akkor is keresztsávosak maradnak, ha egyébként kiszürkültek.

A többi sólyomféléhez hasonlóan a vörös vércse sem épít magának, hanem más, általában varjúféle által rakott fészket foglal el. Április közepétől kezdi tojásait rakni, 1-2 naponta egyet. A költést a teljes fészekalj elkészültekor (4-6 tojás) kezdi meg, és 29 napig tart. A fiókák 28-32 nap után hagyják el a fészket, de még 4-5 hétig a szülők segítségére vannak utalva.

Vadászatát tekintve egyik legjellemzőbb tulajdonsága a „szitálás”, mely a célpont feletti egy helyben történő lebegést jelenti, és amiről a vércsefélék messziről felismerhetők.

Nem vonuló madarunk, de telente kóborol.

Mint Hierofalco, solymászkézen a vörös vércse nagyon kezes, szelíd, könnyen tanítható és a tartási körülményeket is jól toleráló madár. Akár vadonfogott, akár nevelt példányról legyen szó, minden nehézség nélkül meg lehet őket tanítani a kézrejövetelre, bábúzásra, anwartolásra és a kidobott zsákmány üldözésére is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vércsékkel jól lehet vadászni. Sok könyv ír a vércsékkel való aprómadarazásról, de konkrét esetet leírva sem nagyon találni, nemhogy élőben látni. A vércsék röpte viszonylag lágy, vehemenciájuk pedig általában elmarad azoktól a ragadozó madaraktól, amelyek szinte kizárólag madarászásból élnek, mint például a kabasólyom, karvaly vagy kis sólyom. Az egerészéshez elegendő tűz ritkán elég a jóval nehezebb madárfogáshoz. Ettől függetlenül kezdő solymászoknak a vörös vércse ideális tanmadár kis mérete, viszonylagos tűrőképessége, meleg természete, és intelligenciája miatt. Nem utolsó sorban fontos megemlíteni az idomíthatóságával társuló megbocsátó képességét is, tehát nem sértődékeny a kezdő solymász által elkövethető hibák zömére.

A fiatal madarak mortalitása természetes körülmények közt viszonylag magas, 60%-uk nem éri meg a második, az egyéves madarak 45%-a nem éri meg a harmadik nyarat. Ez azt jelenti, hogy kikelő madarak kevesebb, mint ötöde éri meg a felnőttkort ideális körülmények közt is! Természetes ellenségeik leginkább a nagyobb ragadozó madarak, főként a héja. Ez, illetve a varjúfélékre alkalmazott tojásos mérgezés (a foglalható fészkek száma drasztikusan leapadt) vezetett a vörös vércsék számának jelentős csökkenéséhez, ami miatt az elmúlt években a természetvédelmi hatóságok már nem adtak vadonból származó egyedekre tartási engedélyt. Tenyésztésével viszonylag kevesen foglalkoznak alacsony solymászati értéke miatt, ezért manapság ritkán találkozni vércsét röpítő solymásszal.

Terényi Gábor

Az oldal sütiket (cookie) használ annak érdekében, hogy jobb szolgáltatást nyújthasson látogatóinak. Amennyiben az oldalt tovább böngészed, azzal elfogadod ezt!
Bővebb információt a lap alján (jobb oldalon), az Adatvédelem menüben találhatsz, kérünk olvasd el, és amennyiben az abban foglaltakkal nem értesz egyet, hagyd el az oldalt.
Köszönjük!