Elveszett madarak

 

Elvesztett madarak keresése, visszafogása

Bérces jános

A kezdő, vagy kevés tapasztalattal bíró solymásznak nagyon fontos fejezet ez a solymászati tankönyvében. Ma már kétféle keresési lehetőségről beszélhetünk, adóvevővel felszerelt, illetve e nélkül repített madarak keresései módjáról. Korábban, e technikai segédeszköz nélkül is solymásztak elődeink néhány ezer évet, illetve mi is csak két évtizede rendelkezünk ezzel a nagyon hasznos lehetőséggel. Mégis elmodhatjuk, hogy hajdan és solymászatunk korábbi éveiben is voltak madarak melyekkel évekig, évtizedekig solymásztak, solymásztunk úgy, hogy csak a keresési rutinunkra hagyatkozva, és persze sokszor a szerencsének is köszönhetően találtuk meg kedvencünket.

Az alábbiakban saját tapasztalataimat osztom meg azon solymászokkal, akiknek ebben a „műfajban” kevesebb még az ismeretük. Természetesen, mint mindennek az élet területén, a rengeteg gyakorlat és tapasztalás adta segítség az, ami a keresési munkánkat hatékonnyá és eredményessé tudja tenni.

Azok az idők, amikor még telemetriás segédlet nélkül repítettünk, adtak egy olyan keresési rutint, szisztémát, melyet a rádiózás belépésével hatványozottan tudtuk hasznosítani, hasznosítjuk ma is. Ezért ezeknek az alapoknak ismertetését próbálom bemutatni néhány szemléltető példával. Az adó-vevővel való keresés egy másik műfaj, gyártási sokféleségükkel párhuzamosan, a velük való keresési mód is különbözik, bár a szisztéma mindnél azonos.

Első kérdés maga a vadászmadár elvesztése. Az okot kell a leghamarabb felismernünk. Mik lehetnek ezek?

Első helyen a madár idomításának hiányosságai állnak. Itt elsősorban arra gondolok; hogy a madár szabadon repítését idő előtt kezdtük meg, nincsen meg még a megfelelő összhang kettősünk között, a madár fegyelmezéséből adódó hibák, vagy hiányosságok miatt mondott nekünk búcsút. Továbbá a fiatal vadon fogott madárral (túlkondicionálva) hamar kezdünk el vadászni, melynek elvadászása a vége. Nevelt madarak esetében, főleg ha kis kortól lettek nevelve nincsen nagy probléma, mert nem igen tudnak még zsákmányolni és vadászni, így egy-két napos hűtlenkedésük után, bármennyire is sikerült őt megijesztenünk, nem fog messzire elkalandozni. A megszokott repítő helyen marad, illetve azon a területen, ahol búcsút mondott nekünk. Mihelyt ismét éhségérzete támad, emlékezni fog, hogy tőlünk kapta a táplálékát, és könnyen visszahívható kézre, vagy élő galambra. Sólymok esetében nagyobb a keresési kör, mert több tényező is segítheti madarunk eltávolodását. Itt példának említeném a szélsőséges időjárást. Nagy melegben a sólyom felkörözve hűti magát, egyik termikből a másikba fürödve, igen nagy távolságra eltávolodhat. Vagy pont hűvös szeles időben nyargalja meg a szelek hátát és vitetheti magát akárhány (száz) kilométerre is. Az is szerepet játszhat, hogy a fiatal sólyom olykor megmámorosodik repülési tudásán, vagy valamitől megijedve, (jó kondíciót feltételezve) szintén nagy távolságra elrepülhet. Minden esetre általában az ilyen elvesztések a ritkábbak. Abból kell kiindulnunk, hogy a természetben a frissen kirepült és a fészek környékén repkedő fiatal ragadozó madarak sem lesznek hűtlenek a fészkelő helyükhöz és szüleikhez, mert az élelmet tőlük remélhetik. A fiatal nevelt madár esetében hasonló a dolog, erre épül a vadröptetés elve is. Tehát nevelt madarak esetében nem kell nagyon megijednünk, ha kedvencünket a repítés folyamán nem találjuk. Másnap reggel világosodáskor menjünk arra a helyre, ahol utoljára láttuk és a szokásos hívó hanggal hívjuk ismét. Ha nem jelentkezne, akkor járjuk be a szokásos repítési útvonalunkat, területünket. Ez főleg az alacsonyan pedzőknél fontos, hiszen ott fedett tereppel is számolnunk kell. A sólymoknál viszont elég, ha a repítő terület központjában hívjuk látványosan és hangosan a bábunkat pörgetve. Az esetek túlnyomó, mondhatni 90%-ban meg fog jelenni a madarunk a nap folyamán. Persze itt is van számtalan ellen példa, de ezek eredete valamilyen baleset következménye volt.

Addig nem veszítheted el a reményt madarad megtalálását illetően, amíg meg nem győződtél az esetleges tragikus ellenkezőjéről!

Ha madaradat vissza tudtad hívni (kézre, bábúra, vagy élő galambra), jutalmazd az előző napi húsadagjával, vidd haza és kösd le a számára már ismert és nyugalmat adó helyére. Mivel ő sem a megszokott helyen éjszakázott, így nagy valószínűséggel nem tudta magát kipihenni, zsákmányolás híján még éhesebb. Ez ne tévesszen meg, és ne kezdjél el vele vadászni mihelyt a kezeden ül, megnyugodva, hogy nincsen baj. Adjál neki aznapra pihenőt és gondolkozzál el a madár hűtlensége okán. Ha megtalálod, vagy rájössz, akkor korrigáld hibádat, idomításodat és másnap ismét kezd meg a tréningedet, illetve folytasd, mint ha mi sem történt volna. Hiba, ha megijedsz és madaradat agyon kondicionálod, és csak ezt követően mered ismét szabadon repíteni.

Általam nevelt hím vándorsólymom anwartjának emelése érdekében, sárkányra repítettem. A magas kondiban lévő madár, már jó 100 méter körül fogta a bábúját. Egy nap barátaim kíséretében, kik a sárkánytréninget szerették volna videóra rögzíteni, a szokásos repítő területemre hajtottunk, mely a Gödöllői-dombság alján, egy magas dombon terül el. A sárkányozásról le kellett mondanunk a szélcsend miatt, de gondoltam a hazai pályán azért megröpítem a sólymot. A hímecske hamar felvette a szokásos sárkányos magasságát, és látszott keresi a sárkányt és rajta a jutalom falatát. Egy nagyobb körből kisodródva, felszélnek köszönhetően, igen erős iramban megindult észak felé, bárhogy is pörgettem az addig oly csábító bábút. Az égen eltűnését követően, még hosszú percegik próbáltam visszahívni, majd az adó-vevőben vetett bizalommal, mint egy 10 négyzetkilométeren „hajszoltuk”. Kár volt. Ha jobban bízok a madárban, vagy adó nélkül repítettem volna, akkor a megszokott repítő területen maradtam volna, ahová estére vissza is tért a madár, és a dombgerincen húzódó fasorra szállt be éjszakázni. Mivel ez a madár csak a bábút ismerte még, mindig az embertől kapta az élelmét, és ezért nagyon ragaszkodó is volt, valamint annak a veszélye, hogy egy vad sólyomhoz csatlakozik, lévén a sárkányozás előtt tojó testvérével párban röpítettem, okozta nálam az aggódást, és választottam a „könnyebb” keresési módot, régi megszokottól eltérően. Igen, néha az adó-vevőink által nyújtotta könnyű biztonság, azért sokszor rácáfol az évtizedes rutinra.

Fiatal karvalyom éppen beszáradás előtt volt, amikor kisfiam gondolt egyet és kiengedte a volieréből. Már aznap megtaláltam a karvalyt, melyet jól jeleztek a feketerigók. A madár ott maradt Budapest kertvárosának néhány utcát körbehatárolt területén. Hívásomra be is jött, de nem mert napokig kézre jönni. Ennek a fő oka elsősorban az volt, hogy tapasztalatlan madár léte ellenére szinte minden nap tudott zsákmányolni a frissen kirepül fekete rigókból. Ráadásul vizualitásom a fakoronából valószínűleg mást mutatott neki, mint a volierében megszokott.  Mindamellett hívásomra, minden esetben bejött és felettem magasan beülve válaszolgatott. Eltelt öt nap, mire a faágra mellé dobott galambtetemre ráfogott és lelandolt mellém. Persze ez héja esetében nem fordult volna elő, mármint az ilyen sorozatos és sikeres zsákmányolás. Mindenesetre csak szemléltetni akartam, hogy egy zárt volierben felnövő madár, aki rajtam és családomon kívül nem látott mást, egy ingerben gazdag, forgalmas lakott területre kikerülve sem ment világnak.

Fiatal vadonfogott madár esetében (itt ugye csak héja-féle jöhet számításba, így a továbbiakban a vadonfogott kifejezést csak ezekre értem) a fentiek már nem érvényesek. Hiszen itt már egy önállóan vadászni, önmagát ellátni tudó madárról van szó. Idomítási hibából való elrepülése már komolyabb keresési munkát feltételez. Ha alapidomítási és szelídítési hiányosságok voltak, ebben az esetben még a következő nap keresése kecsegtet némi reménnyel, hogy ismét a kezeden fog ülni a madarad. Itt is tudnod kell, vagy fel kell ismerned, hogy mi váltotta ki a madaradból a menekülési ingert. Vadonfogott madaraknál, - már a korábbi idomítási cikkeimben írtam -, fontos, hogy a szabadon hívás előtt győződjünk meg arról, hogy a madár teljesen szelíd, bizalma irányunkban megvan és közeledésünk nem vált ki belőle menekülési ingert. Abban az esetben, ha ezt a viselkedését egy kondíció emelkedés eredményezte, és az idomításunkban nem volt hiba, akkor az elmenés napján addig kell keresnünk, amíg sikerül megfigyelnünk, hogy hová ült be éjszakázni, vagy melyik az a terület rész, ahonnan nem láttuk kirepülni, és nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy ott van a madarunk. Másnap reggelre, ha nem tudott előző nap zsákmányolni, akkor megfelelő lesz már az éhség érzete arra, hogy hívásunkra bejöjjön, vagy csali galambunkra behívható legyen. Ha viszont a kondíciója megfelelő volt, akkor sajnos magunkban kell keresnünk a hibát. Az első ilyen intő jel; amikor hívjuk a madarunkat, és ő hátat fordítva nekünk ellenkező irányba fordul, és el is repül egy másik fára. Hiba, ha ebben a kikapcsolt helyzetben a madár mögött követve, kurjantgatva próbáljuk vissza hívni. Azt fogjuk tapasztalni, hogy folyamatosan fáról fára fog előlünk távolodni. Erre egy megoldás van csak, meg kell próbálni nagy ívben a madár elé kerülni, és csak szemből való lehívásával próbálkozni. Ha erre az akciónkra is tovaszállással reagálna, akkor nincs más, jól láthatóan hosszú zsinóron galambot kell kidobnunk, és el kell távolodnunk ellentétes irányba. Ha a madár levágja a galambunkat, akkor meg kell várni, amíg el nem kezd kopasztani és ekkor próbáljunk csak lassan közelíteni felé, a hívóhanggal. Mivel nem biztos, hogy a zsákmányáról le tudnánk léptetni, ezért én mindig Gilbet Blain módszerét alkalmazom.

Egy alkalommal kaptam egy vadonfogott hím héját, melyet barátom már idomításba vett, de valami miatt nem felelt meg neki. Bár nem szeretem az ilyen másodkezű és főleg más által idomított madarat (nem is volt több ilyen madaram!), de kedvenc madaramat áramütés következtében elvesztettem, és madár nélkül a szezon közepén igen erős hiányérzetem volt. Ezért is fogadtam el. Néhány napig zsinóroztam, és persze fegyelmező napot adtam neki. Kondiját is visszavettem némileg, mégis folyamatosan félt, idegenkedett tőlem. Arra fogtam, hogy barátommal ellentétben, az én fizimiskám szakálas, és ezzel a madár nem szimpatizál. Ennek ellenére egy hét múlva szabadon repítettem. Nem is volt vele kezdetben semmi gond. Majd néhány kirándulótól megriadva kikapcsolt. Nem igazán bosszantott a dolog, mert ez fiatal vadonfogottak esetében normális viselkedés. Igen ám, de tőlem is ezt követően menekült. Így a nap hátralévő részét szemmel tartásával és követésével töltöttem. A havas téli időben elég jól tudtam követni, szerencsém is volt, mert rengeteg rigó és szarka jelezte számomra az útvonalát. Egy kisebb facsoportba repült be és a rigók sötétedésig tartó ricsajozása elárulta, hogy ott is maradt a héja éjszakára. Hajnalban Blain javaslata szerint hosszú zsinegre kötött galambbal mentem ki a kiserdő közelébe. Hívtam és hívtam, de semmi. Az erdőcskében nem találtam. Jó egy órán keresztül nem jelezte semmi ottlétét. Majd hirtelen szívni kezdtek a cinkék és meg is láttam a madaramat, amint a kertes házak közül repül kifelé a repítő területem felé. Hívásomra meg sem rezdült, hol erre, hol arra repült. Próbálkozott a zsákmányolással, de szerencsére nem tudott fogni. Főleg kismadarak csapatait sorozta, melyek örömömre a mellém szálltak le. A héja be is támadott rájuk, majd sikertelenségén felbosszantva magát, nem messze tőlem egy facsoportba ült be. Mindjárt nagy ívben kidobtam a galambot, mint egy 10 méteres zsinóron, persze lesúlyozva. Meg sem mozdultam, és a héja némi gondolkodás után le is vágta a galambot. Lassan közelítettem hozzá, meg meg állva, mert elsőre rám nézett és a galambot fogva elrepült volna. A zsinór ugyan megfogta, de nem kockáztattam, hogy kiszakadva belőle, elijedjen. Megvártam, amíg erős kopasztásba kezd, és evésnek lát. Ekkor már gyűjtött annyi bátorságot, hogy közelségem nem zavarta. Felvettem a súllyal ellátott zsinór végét. Blain azt írta, hogy lassan körbe-körbe kell sétálni az evésbe feledkezett madár körül, hogy minél több zsinór kerüljön a csűdjére. Persze ezt vándor sólymok esetében és Észak-Anglia hangafűves pusztáira értette. A héja mindig valami takarásba cipeli zsákmányát, nem volt ez most sem másként. Így nem tudtam a bokrok között körülötte sétálni. Mit tegyek? Hirtelen gondolattól vezérelve elkezdtem hurkokat „dobálni” a madárra. Katonaságnál játszottuk anno, hogy a centi tartó zsinórunk végét fogva egyre több hurkot dobtunk a kifeszült zsinórra. Hasonló módon kezdtem dobálni a héjára, persze 4-5 méter távolságból. Meglepő módon jól mentek a hurkok dobálása, így hamar a nálam lévő zsinór másik hosszát rádobáltam, az egyre jobban a zsákmányába feledkező héjára. Már egy laza spárga spulnira kezdett hasonlítani, amikor biztos voltam a sikeremben, így egy rántással meghúztam a madárra dobál hurkok sokaságát és rárohantam. A héja ugyan egyből elugrott, de csak hanyatt tudott esni hirtelen keletkezett csapdájába. Persze továbbiakban nem kísérleteztem ezzel a madárral, inkább fogtam egy öreg hímet másnap (Edelweiss) és ezt a madarat el akartam engedni. Egy solymásztársam elkérte, had próbálkozzon vele ő is, bár minden rossz tulajdonságát elmondtam a héjáról, neki akkor is kellett. Jól is működött nála a madár mind addig, amíg az első vad után el nem dobta, ismét kikapcsolt a madár és folyamatos menekülés után végleg elveszett.

Ennél a madárnál ma sem tudom mi lehetett a kiváltó ok, hozzá teszem, nem tudom hogy korábban barátomnál milyen inzultusok, élmények érték. Minden esetre a visszafogási módszert bátran ajánlom bárkinek, nekem más esetben is bejött ez a „lasszó” dobálás.

Tehát az idomításból adódó hibák felismerése az első. Ezért soha se engedd el a madaradat szabadon, amíg teljesen meg nem győződtél róla, hogy madarad megfelelő kondíció mellett, teljesen szelíd és fegyelmezett veled szemben.

Hiányosságoknál még meg kell említenem, hogy több solymásznál tapasztaltam, hogy az alapidomítás során nem plántálják bele tanítványukba, hogy csak a hangukra is behívható legyen a madaruk, illetve, csak kézmozdulatukra. Mindkettő fontos a maga szituációjában, elsősorban a madár keresése során. Ködös időben, például csak a hangunkkal tudunk sok esetben kapcsolatot tartani a madarainkkal. Hasonló a helyzet erősen fedett terepen is (nádas, kukoricás, dimbes-dombos erdős vidék, stb.) Másik oldal, amikor erős szélben, zörgő hangok mellett nagy távolságból hiába is hívnánk hanggal a madarat, ekkor csak a megszokott és megtanult kézmozdulatainkra, bábupörgetésünkre jön be a madár. Ezekről korábbi idomítási írásaimban olvashattál.

Következő eset, amikor biztosak vagyunk idomítási munkánkban, akár már több éve is vadászunk madarunkkal, még is elveszítjük látó-, hívókörünkből. Legtöbb esetben az történik, hogy vad után engedjük a madarat, mely az üldözés során kikerül látókörünkből. Mi a teendő? Minden esetbe az az első, hogy a madár útvonalát próbáljuk szemmel és füllel kísérni. Ez utóbbit főleg erősen fedett terepen, ködben nagyon fontos. Csörgőink milyensége ekkor debütál igazán, mert akár több száz méteren keresztül is mutatják a láthatatlan irányt számunkra. Következő lépés, hogy kicsit várunk, mert sólyom esetében a sikertelen pedzés után a madár ismét magasságot véve „megmutatja” magát. Héja esetében is egy felparabolázás nagy távolságból is megmutatja ottlétét. Ugyan így ha valamilyen kimagasló helyre ülne be a vadászmadár, oszlop, nagy derza, jegenyefa, stb. Néhány perces várakozás után ha meggyőződtünk arról, hogy az előző esetek nem fordultak elő, akkor arra a helyre kell sietnünk, ahol utoljára láttuk még a madarat, majd hallgatóznunk, hogy halljuk e a csörgői hangját. Közben persze hangosan hívogassuk, mert attól hogy mi nem látjuk és halljuk a madarunk, ő láthat, vagy hallhat. Ha semmi, akkor tartva ezt az irányt haladjunk tovább és hívjuk a madarat. A sólymok és a héja félék zsákmányolásukban különböznek, ez a tépő területükre is vonatkozik, így keresésüket a továbbiakban ennek az ismeretében kell folytatnunk. A sólymok valami kiemelkedésre (kis zsákmány esetében), vagy a nyílt térség földjére szeretnek szállni. Tehát mindig ott kell keresnünk először, persze feltételezve, hogy a vadászata sikerült. Végig kell szisztematikusan távcsöveznünk a pedzés vélhető helyeit, hiszen általában tudjuk, hogy milyen zsákmányra indult a madár. Általában… A nyílt térségen kopasztó, evő sólymot a leggyakrabban a varjúfélék, vércsék és az ölyvek árulják el. Tehát ezeket minden esetbe figyeljük, távcsövezzük paraboláik központját, szidkozódásuk helyszínét. Ha eleve varjúra engedtük madarunkat, akkor akár kilométerekre is lehet a sikeres pedzés helye, az egy pont felett kavargó varjak serege megmutatja számunkra, hogy hol keressük a sólymot. Minden esetbe vizsgáljuk meg a jelzések okát, még ha elsőre nem is látjuk a madarunkat, és az is megeshet, hogy azon a területet bitoroló másik ragadozó madárra jeleznek be. De tudnunk kell, hogy másik madarat jeleznek, hogy másfelé folytathassuk keresésünket. Ha sehol nem találjuk sólymunkat, nem jelzi hollétét semmilyen állat, akkor elsősorban az égen kell keresnünk a madarat, a bábúnkkal folyamatosan hívogatva. Az esetek nagy többségében a sikertelenül vadászó madár visszatér az eredeti kiindulási helyére. Persze ez varjú hajszán nem mindig igaz, de volt rá erre is eset. Guba Tibi lannerjét egy alkalommal Monorierdőnél engedtük varjak után. Távcsöveinkkel Péteri felett még láttuk, ahogy hatalmas varjúoszlopban próbálkozik a sólyom, majd a nagy messzeségben eltűnt a kavalkádba. Itt rádióval utána mentünk, de a folyamatos mozgásban lévő sólymot több mint egy órát „üldöztük” mint egy 4-5 négyzetkilométeren. Végül a kiindulási helyre jött vissza a sólyom, ahol egyből le is jött a hívásra. Lehet, hogy ha nem a rádió jeleit figyeljük, hanem veszteg maradunk az elengedés helyén, akkor már hamarabb kezünkön ült volna a madár. Igen ám, de ha zsákmányolt volna… Solymászatban, a lehetőségek sokszínűsége adja mindig is az igazi fűszert!

Ha a sólyom még sem jelenne meg estig az elrepítése helyén, akkor már csak a reggel marad. Adó nélkül repített madárnál mást igazán nem tudunk tenni. Ha közelben lakott terület van, akkor viszont végig kell járnunk a galambos házakat, és érdeklődnünk kell sólymunk felől. Több esetben került már elő így is vadászmadár. Következő napok keresését hasonló szisztémával folytatjuk, lakott terület közelsége esetén pedig a tanyák felkeresésével is próbálkoznunk kell folyamatosan. Mivel szelíd a madár, a galambot szereti, ezeket a közeli objektumokat feltétlen le kell járnunk. Néhány napig van esélyünk arra, hogy vissza tudjuk hívni a sólymot. És bízunk benne, hogy befogják, nem verik agyon és a névtáblánk segítségével megcsörren a telefonunk, hogy meg van a madár. Közhely, de számtalanszor bevált. A helyi kocsmákat végig kell járnunk és elhíresztelni, hogy értékes madarunk elveszett, és jutalmaznánk a megtalálót. A mai internetes világban is, még mindig jobban terjed a szájhagyomány és hírek, mint a világhálón…

Sólymok egy másik elkalandozását előidéző momentuma, ha egy vad sólyom revírjében repítünk. Itt biztosak lehetünk, hogy a házigazda megpróbálja a betolakodót elzavarni territóriumából, és ha még akarna sem biztos, hogy tudna egy hím sólyom visszajönni, a felváltva vagdosó öreg kerecsen pár üldözésétől.

Ha még is sikeresen zsákmányolt a madarunk anwartból, a legtöbb esetbe tudjuk, ismerjük a pedzési irányt és a csörgőink segítségével rálelünk a zsákmányát élvező madarunkra. Varjúzós sólyom esetébe nagy merészség manapság adó-vevő nélkül repíteni! Mondhatnád kedves olvasó, hogy hajdan sem volt ilyen segédlet, mégis prímán varjúztak, gémeztek elődeink, egyik legbecsesebb vadászati módja volt a varjúzás a solymászatnak. Igen ám, de sebes lovakkal a támadó, üldöző sólyom alatt vágtatava, próbálták az egész cselekményt szemmel követni. Ma ez azt hiszem már teljesen a múlté, legalább is hazánkban. Itt a mindent árkok és kerítések határolnak, így a magántulajdonok kordájában kivitelezhetetlen az önfeledt vágtatás a madár alatt. Persze aki megteheti…,  bár az, az adó-vevőt is képes finanszírozni.

A zsákmányoló sólyomhoz mielőbb menjünk oda. Nem attól kell félni, hogy a zsákmánya lesz az erősebb, bár pl. gém esetében, vagy vadlibánál ez a tényező is döntő. Hanem az, hogy más ragadozó (szőrmés, szárnyas vagy eleve az ember) el ne zavarja a zsákmányáról a madarat, és ne okozzon benne kárt. Ráadásul a solymászt is büszkeséggel tölti el, a lábai előtt zsákmányát élvező vadásztársa látványa!

Héja esetében a keresés hasonló irányú. Célirányosan a zsákmányolás vélhető helyszínét kell keresnünk. Ha az egész pedzést végigélvezhettük, akkor szerencsések vagyunk és a zsákmányolás helyét szem előtt tartva, futhatunk madarunk után. Mielőtt nekidurálnánk magunkat a futásnak, jól jegyezzük meg a fogás helyét, próbáljunk viszonyítani tereptárgyakhoz a távolság szempontjából. Ez elsősorban több száz méteres hajszánál fontos.

1990-ben, Hódmezővásárhelyen a nemzetközi találkozó utolsó napja volt. Két fácánt már magaménak tudtam azon a napon madaram jóvoltából. Egy utolsó eresztést szerettem volna még. Sajnos kevés volt már a vad, így amikor megkezdtük a záró hajtást, szerényen keltek a fácánok. Egy a hajtósor felett magasan elhúzó fácántyúk alá engedtem a madaramat, miután senki sem akart rá engedni. A vadonfogott hímem erősen darált a mámorosan repülő fácán alatt. A lemenő nap már a horizonton volt, amikor vagy egy kilométer távolságban elmarkolta héjám a landoló tyúkot. Ebből a távolságból úgy láttuk többen is, hogy a szójatarló és az az nap frissen beszántott sötét szántás határán estek le. A helyszínre futottam, de nem találtam a madaramat, ráadásul nem is hallottam csörgőit. Mivel nem volt lapítós madár, a kopasztása miatt hallanom kellett volna a csörgők csilingelését. A vélt helyen jobbra-balra elsétáltam 100-100 méter hívogatva madaramat. Semmi. Közben megérkeztek solymásztársaim és segítségemre siettek. Csatárláncban fésültük át a szója-szántóföld határát. Gróf Sanyi meglátott egy héját berepülni az előttünk jó kilométerre álló magányos fára. Mivel laposan az én madaram is oda repülhetett, így önzetlenül vállalta megnézését és futva sietett a fa irányában, az erős szürkületben. Visszamentem ismét a vélt kiindulási helyre, és amíg barátaim a szójatarlót faggatták, én megindultam befelé a szántásba, mert lehet, hogy eltévesztettük a távolságot és beljebb van. Jó száz méter mentem befelé, amikor még vagy ötvenre és kissé jobbra az eredeti iránytól megláttam egy világos foltot. Ez a folt a héjám tépéskoszorúja volt. Örömmel kiabáltam társaimnak, hogy meg van a madár, és kézre vettem a már jócskán bebegyelt madaramat. Mindezt két dolog miatt tartottam érdemesnek elmesélni. Az első a solymásztársak önzetlen segítsége a keresésbe, mert itt hatványozottabban igaz a több szem többet lát, több fül jobban hall elv. A második, hogy még a puszta jellegű területeken is a távolság, a fény, a színek játéka, a biztosra látott pedzési helyet is elferdíthetik.

A héjánkat is úgy keressük, hogy a vélt pedzési helynél ide-oda mászkálva próbáljuk szemmel, vagy füllel megtalálni kopasztó madarunkat. Nagyobb a probléma, ha lapítós madárral van dolgunk. Persze ennek is lehet idomítási hiba eredete, amikor nem hagyjuk madarunkat zsákmánya totális élvezetében, és csak a saját lábosunkra gondolva, idő előtt, és korán letépjük zsákmányáról. Lapítós madarat nagy csöndben kell keresnünk, mert ha a madár meghallja a hangunkat, lépéseink zaját, megmerevedik, mint a vad héja, mozdulatlanságával próbál előlünk elrejtőzni és a zsákmányát féltőn magának megtartani. Itt az a teendő, hogy a vélt pedzési helyre sietünk és megállva csendben hallgatózunk, jobb ha le is guggolunk, mert így nagyobb a valószínűsége annak, hogy a héjánk nem lát meg. Mihelyt meghalljuk a csörgőit, vagy a jelző madarak hangját, próbáljuk belőni a helyet és siessünk oda csendben. Ha a madár elnémul mi is álljunk meg mindaddig, amíg teljesen a közelébe nem értünk. Itt már kizárásos alapon megtaláljuk a héját. Takarást figyelve, kopasztott tollakat, jelzőmadarakat, mozgó növényzetet, stb. A héja mindig arra törekszik, hogy zsákmányát takarásba cibálja, vigye. Tehát a keresésünket is ide kell orientálni. Néha totál meglepő, hogy hova képes a zsákmányával landolni, bemenni, vagy éppen a zsákmánya után behatolni. Mindig elámulok a héja sokszínűsége terén!

Decemberi hóban vadásztunk Csepelen Horiga mesteremmel. Vadonfogott hímemet fácántyúk után dobtam. A hosszú üldözés végét eltakarták az ártéri fák takarása. A vélt helyszínre futva nem találtuk a madarat, hallgatóztunk, de a csörgők sem árulkodtak. Fel-le pásztáztuk a havas árteret. Horiga barátom rövid füttye hívott biztatóan. Megvan! Mosolygott kurta bajuszkája alá, ahogy szertartásosan megnyalva cigije végét, rágyújtott. Hol?, mert nem láttam sehol a madarat. Fejével intett Dina kutyája felé. Dina mereven állta az előtte fekvő hosszú vízáteresztő betoncsövet. A kutyus mellé térdelve héjámat megpillantottam bent a csőben, ahol már ette az erősen megkopasztott zsákmányát. A csörgőkbe rengeteg hó került a föld harcban, ezért némultak el. A szűz havon a héja meg csak a csövet találta a legközelebbi megfelelő takarásának.

Egy másik ajánlás, ha vizslával rendelkezel, tanítsd meg a kutyádnak, hogy keresse a madaradat. Ha zsákmány van alatta, ez természetesen magától is megy, mert ekkor a vad és a sérült vad illata húzza magához a kutya orrát. De van, hogy nem sikerül a zsákmányolás és a héja pihen a földön és akár ez egy órát is eltarthat. Ekkor a kutya igazán nagy segítségünkre lehet.

Másik eset meg mesteremmel történt. Az „Ikaruszon” repítettünk. Hím héjáját kakas után engedte. Az üldözést hamar elnyelte a terep erős fedettsége. Az irányba keresés és a kutya segítsége is becsődőlt. Az is ismert mindenki számára, hogy ha elveszik a madár, még ha átmenetileg is, akkor a solymász agyán csak úgy száguldoznak a gondolatok és lehetőségek, amelyből ki kell választani a legmegfelelőbbet. Ezt meg csak a rutin adja, ha ez nincs, akkor legtöbb estbe leblokkol a solymász. Mesterem biztos volt a madara fogásában, így az az egy variáció, hogy nem fogott és tovább repülve felkörözött kizárható volt egyértelműen számára. De akkor hol van, ha nem hallható és a kiváló orrú Dina sem találta meg őket. A területet keresztbe szeli egy ipari csatorna. Mely mélyen a föld alatt fekszik alattomosan, és szennyét csöndben szállítja a Szilas-patakba. Na ennek a csatornának vannak tisztító aknái, melynek öntöttvas fedelét az élelmes etnikumok már régen elszállították a MÉH-be. Zoli ezeket az aknákat kezdte sorra venni. Hát persze, hogy a héja, az üldözés irányába eső akna 6 méteres mélységében kopasztotta már a kakasát!

Természetesen e két történet a szélsőségeket mutatja be, de azért szemlélteti, hogy solymászatunk alkalmával nem lehetünk a szokások rabja. Mindig új és újabb problémákra kell felkészülnünk, mert egy vadászmadár óriási variációt tud produkálni.

Néha úgy fogjuk érezni, hogy szemünk és fülünk is becsapott, de ha nincs más, akkor a legvalótlanabb lehetőségeket is vegyük sorjára.

Adó nélküli repítésnél csak a csörgő hangjára vagyunk elsősorban utalva, ha a természetből nem kapunk jelzéseket. Igen ám, de ez a pedzések alkalmával sárral, hóval, tollal eltömődhet, elveszítve a funkcióját. Ezért (többen) a héja farkára is rögzítünk egy kisméretű csörgőt. Sok esetben ez a kulcsmegoldás, és a felakadási veszélye is minimális feltéve, ha jó helyre rögzítjük. Ez pont a felső farokfedő takarását követően kell történni, a középső toll valamelyik csévéjére. Nagy hidegben a farokra rögzített csörgő sohasem fagy be. A 2001-2002-es télben is voltak már erősen mínuszos vadásznapjaink, amikor a csörgőt a zsebünkből a madárra aplikálva úgy befagyott, hogy madarunkat némán engedtük szárnyaira. Ekkor a farok tollon elhelyezett pici csörgő hangja lehetett egyetlen esélyünk, a madarunk hangkövetésére.

Ha nem zsákmányolt a héja, akkor legtöbb esetbe gyorsan beül a takarásba vágódó zsákmányának a közelében egy magas fára, és innen figyeli ismételt megmozdulását. A fáról még számtalanszor támadhat a földön bujkáló prédájára, látványosan mutatva számunkra magát. Ha a zsákmánya nem mozdul, és más zsákmány sincsen kilátásba, akkor általában hívásunkra megkeres és bejön az a héja, mely jobban méltányolja a kesztyűn felkínált potya kaját. Egy príma héja, ha alatta tudja a zsákmányt nem mozdítható ki hívásunkkal, mozdulatlanul ül keresve az esetlegesen megmozduló prédáját. Mivel a héja-félékre jellemző a beülést követő farok rázása, jobbra-balra történő megelégedett billegtetése, így ebben az esetben is a jó farok-csörgő minden esetben elárulja madarunk hollétét. Az is megesett számtalanszor, hogy nagy távolságba elrepült és sikertelenül járt héja, beült egy magas fára és onnan még távolabbi prédát szemelt ki magának és tovarepült. Ha ezt a tovatámadást nem vettük észre, ráadásul kettőnk között nagy takarás és akadály volt (pl. kukoricatábla), akkor a következő egy kilométeres üldözésről nincs is fogalmunk sem volt. Ha a második támadásra sem fogott, akkor nagy lesz az esélye, hogy az első pedzés helyén hívásunkra bejön. De ha fogott… Adó nélkül a szerencse és jelző madarak mutathatják meg számunkra a madarat. Ez utóbbi fontosságát nem győzőn hangsúlyozni. Ha nincsen meg a madár, akkor nem maradt más hátra, mint hogy a két legnagyobb beülő helyet biztosító fasor között állunk le és figyeljük, hogy a (bebegyelt) madár hová fog beülni, vagy egy megjelenő jelzőmadár árulkodását. Ez a helyzet, ha nagy kiterjedésű gazdasági föld közepén fogott a madár. Egy több száz hektáros kukorica közepén, főleg ha fúj a szél, hamar elveszítjük az irányt, a csörgők meghallásáról meg eleve lemondhatunk. Itt is a legközelebbi facsoportot kell megközelítenünk, ahová nagy valószínűséggel be fog ülni éjszakázni a madarunk. Ha ez megtörtént és még világos van, akkor a madár alá élő galamb lekötésével, esélyünk van rá, hogy a mohó madár nem hagyja ki a potyát, a holnapra is gondolva, és levágja azt. Ha mégsem, akkor másnap hajnalban legyünk ott az élő galambbal. Bár akkor sem fog egyből lejönni, de ahogy ürül a begye, érdeklődést fog mutatni galambunk iránt. Fontos, hogy a madarunkat ne ijesszük el. Ha csont szelíd, akkor is jobb, ha a lekötött galambot magára hagyjuk, és nagyobb távolságból várjuk, amíg madarunk levágja. Ez azért fontos, hogy héjánkba még a legkisebb kétely se merüljön fel arra vonatkozólag, hogy a közelségünk, számára a potya zsákmány elvételét eredményezheti. Nem javasolom, hogy éjszaka sötétjében felmásszunk a madarunkat lehozni. Sötétben, ha elugrik a madár, nem lehet tudni, hogy ijedtében mekkora távolságra repülne el. Viszont világosban, ha vastag ágon ül, akkor megkockáztathatjuk a felmászást, lassan és folyamatosan hozzá beszélve. Hívóhúst mutatva közelítsünk felé. Nincs az a dugig zabált héja, aki nem lépne rá fél galambmellet odatartó kezünkre, persze megfelelő szelídséget feltételezve. Ez persze a neveltekre vonatkozik elsősorban. A vastag ágon való ülés fontossága nem elsősorban a mi biztonságunkat indokolja, bár ez sem elhanyagolható. Hanem a fáramászásból adódó fa rázása a vékony ágon nagyobb kilengést, eredményez, mely a madarunkat a legtöbb esetben megriasztja. Vadonfogott héjáért tapasztalatom szerint, nem célszerű felmászni. Ő már tudja a természetből hozott tapasztalataiból, hogy a fa remegése, melyet nem a szél okoz, egy esetleges támadót, veszélyforrást eredményez, ezért nagyszázalékban el is ugrik.

Abban az esetben, ha a madarunk zsákmányolt a nap folyamán, esélyünk van rá, hogy a kidobott korábbi zsákmányára lejöjjön. Ha elérhető magasságban ül a héja, akkor a zsákmányát próbáljuk vele egymagasságba, közel hozzá feldobni. Héjafélékre jellemző a  mohóságuk, és a korábbi zsákmányuk emléke, így igen nagy százalékban a feldobott zsákmányra rávágnak. Ha mégsem, akkor már csak az marad, hogy a zsákmányát a lábához próbáljuk dobni, hogy csak ki keljen érte nyúlnia. Ha megfelelő nagyságú és súlyú volt a zsákmány ( fácán), akkor ezt elmarkolva minden esetben le fog landolni elénk. Kisebb zsákmány esetén csak zsinórral ellátva dobjuk fel a zsákmányát és csak akkor, ha nem kell tartani felakadásuktól. Más különben a kis zsákmánnyal messzire elrepülhet, illetve az erősebb takarásban a zsinóros prédával felakadhat, ami további elijedést, és problémát szülhet.

Ha nap, mint nap ugyanazon a területen repítünk, akkor ezt a vadászmadarunk hamar saját revírjének fogja tekinteni. Ezért van az, hogy „hazai pályán” teljes kondiban is prímán működik a madarunk, viszont máshol már nem, sőt erősebb kondicionálás után tudunk csak idegen helyen vadászni vele. Ez normális dolog és a kezdőt ne tévessze meg, hogy a héten prímán dolgozott a madara, és a hétvégi közös vadászaton hirtelen ideges lett, felköröz, és hívására nem reagál.

Közös vadászatokon való madárelvesztés is gyakori eset. Az előzőeket elolvasva, már sejted hogy miért, legalább is részben. Általában mi solymászok a napi repítéseinket magányosan végezzük. Ritka szerencsés az a solymász, aki nap, mint nap baráti társaságban solymászhat. Mely társaságban, lehet, hogy családtagok, vagy barátok vannak és nem potenciálisan röpítő solymászok, elég, ha 4-5 ember beszélgetve „hajt” a solymásznak. Mivel katonás csatrendet nem illik a barátainktól megkövetelni, bár azért mindig van rendre törekvő elvárásaink, ezért ezek a repítések mindig picit hasonlítanak egy közös vadászathoz. Ott elég homogén összetételű a társaság, ami azt jelenti, hogy a solymászokon kívül, vendégek is megjelennek, nem beszélve a kutyafajták sokszínűségéről. Ezek mind olyan tényezők, melyek egy magányosan vadászó madarat zavarhatják. Erre elsősorban a héjafélék az érzékenyebbek. A sólymok sem a kutya fajtájára, sem a társaságra nem olyan „kritikuak” mint a héja, ha a csoport tartja a vonalat, nem maradnak el a vadászat közben, akiket szintén megnéz a sólyom, keresve a gazdáját, és így elvonva figyelmét  a vadászatról, és az esetleges pozícióról.

Mindezekhez jön persze a hazai pályán jól működő kondíció, mely biztos, hogy a közös vadászaton magasnak fog bizonyulni. Persze vannak itt is kivételek. Héja félék esetében szinte biztos.  És akkor még beszélnünk kell az utazás és az idegen körülmények között történő éjszakázás okozta stresszről is. Ezek mind olyan tényezők, mely egy nagyon szelíd madarat is megváltozott viselkedésre sarkalhatják. Azok a solymászok, akik nem szívesen faragják meg a madaraikat, ők megelőzően már arra törekednek, hogy repítésikhez társaságot szervezzenek, vagy a társas vadászaton a szokásos időnél picit később eresztik a madarukat, és persze valamit visszavesznek madaruk takarmány mennyiségéből is. Ők azok, akitől azt fogod hallani, hogy holnap, vagy holnap után lesz a legjobb a madara. Így is van. Ha a madarat nem éri különösebb inzultus a társaságon és az új éjszakázó helyén kívül, a második, vagy a harmadik nap, ugyan úgy fog dolgozni, ahogy korábban otthon. Vannak olyanok, akik nem szeretnek rizikózni, és már a vadászat megelőző héten folyamatosan visszavéve a madaruk kondícióját, a vadászatra „kihegyezik” a madarukat. Ez sem baj, ha nincsen nagyon hideg! Természetesen a legjobb megoldás az, amikor a heti tréningek alkalmával tudatosan készítjük fel a madarat a hétvégi, több napos közös vadászatra úgy, hogy minden vadásznapon a madár a legjobb formáját tudja hozni, ahogy azt otthon is megszoktuk tőle. Ez egy felépített idomítási munka eredménye, melyre később, egy ezzel foglalkozó cikkben térek ki.

Ezeket szem előtt tartva azért megesik, hogy minden óvintézkedés ellenére, madarunk megijedve a szokatlan behatásoktól, kormányozhatatlan lesz, kiesik idomítási körünkből.

A fentiek ismeretében próbáljunk utána menni, keresni. Mivel itt többen vagyunk, támaszkodjunk társaink útmutatásaira, kérjük segítségüket. Sólymoknál manapság szinte mindenki adóval repíti a madarát, így célirányos a madár keresése. Persze ebben az esetben is a solymász társak segítsége is döntő fontosságú lehet. A sólyom keresni fogja a gazdáját, és mivel egy csoporttól repült el, ő egy csoportot fog keresni. Ezért adódik sok esetben, hogy a másik területrészen vadászó héjás csoportnál jelentkezik a sólyom. Ha lehívható a madár, akkor jobb, ha befogjuk a sólymot, és mobiltelefonon értesítjük a sólymos csoportot, vagy a névtáblának köszönhetően, mindjárt a gazdáját. Ha viszont csak átrepült felettünk, akkor azonnal telefonon meg kell adnunk a repülési irányt, a már valószínűleg keresésben lévő solymásztársunknak.

A héja általában nem szokott nagyobb távolságra megugrani. Ez azt jelenti, hogy általában kilométernyi körben be fog ülni. Kivéve, ha feltermikelt, mert akkor akár 3 km is kell futni  utána.

Ha az idegállapota lecsitult, a legközelebbi fára be fog ülni. Ez történhet egy távol eső facsoportba, erdőbe, ahol nem is mindig tudhatod a pontos beülési helyet. Így mindig arra helyre siessél, ahol a madár belandolását vélted. Menjél a fák közé, és ott próbáld kézre hívni a madaradat. Jó, ha tudod, hogy a héja nem mindig szeret a fák közül kirepülni még akkor sem, ha jó kézre jövő madár. Van, hogy hosszú időt könyörögsz, és akkor sem repül kézre a fán ülő madarad. Ha besétálsz a fák közé, meglásd, hamar kézre, (vagy galambra) le fog jönni a madarad, aki az ágak és árnyékok adta takarásban nagyobb biztonságban érzi magát, és így bátrabban száll a kezedre. Ha még sem akar hívásodnak engedelmeskedni, mert a társaságban történő hajtásban túlságosan is felizgatta magát, hagyd, amíg meg nem nyugszik. Nem kell a közelébe menned elég, ha távolabbról látod. Dobjad zsinóros galambodat a földre és hívó hang kíséretében beszélgess hozzá. Le fog jönni a hívásodra a madár, vagy a galambra, amint ismét biztonságban érzi magát.

2002 januári első közös vadászaton esett meg velem. Erős mínuszokkal kezdtük a hetet, így madaram kondiját folyamatosan emeltem, ami a hét végére elég magas lett. Nem is igen mertem a nap folyamán elengedni. Tudtam, hogy három óra előtt, a szokásos repítési időmet be kell tartanom, addig madaram felhevült kedélyállapota is lecsitul. Igen ám, de a fácánbőség madaramat is már délfelé megmozdította, solymászlázamat nem kevésbé. Így félre téve minden megfontoltságomat, kettőkor egy fácán után dobtam a madarat. Némi érdeklődés után egy magas fára szállt, majd innen tovább a vadászház és egyben fácántelep udvarán magasodó fák egyikére, mászhatatlan magasságba. Summa summárom, felhúzott lábakkal semmi sem kötötte le az érdeklődését. Alatta, pedig az egyik volierben a háló alatt több száz fácán korzózott, én döglött és élő fácánt is dobtam közvetlenül alá, élő galambbal és húsos kesztyűmmel is hívogattam. Fél négyig meg sem mozdult. Ekkor úgy érezte, hogy itt a repítésének és az evésnek az ideje, így váratlanul landolt galambomra. Hozzá teszem mögötte az udvaron akkor már sikeres solymászaink paroláztak és kutyáink vegyes fajtamegosztásban kergetőztek. De ekkor már ez sem zavarta, tudta, hogy itt az idő. Kézre véve, néhány száz méter arrébb sétáltunk és egy kis erdőben jól megröpítettem hűtlenkedő madaramat. Fegyelmező gyakorlatait precízen végezte, feledtetve a három és félórás könyörgésemet.

Ezzel azt szerettem volna szemléltetni, hogy ha a madarunkat nem hajtja semmi további nyugodt helyre való távozásra, akkor csak türelmesen ki kell várnunk, amíg megnyugszik. Ez a szokásos repítési és etetési idejével el fog jönni, és biztosra vehetjük, hogy hívásunkra be fog jönni. Ekkor a fentiek szerint járjunk el, tehát egy szokásos napi fegyelmező munka után etessük meg a madarat, de csak annyit adjunk neki, ami a munkájával arányos, ez mint egy negyed begynyi. Következő nap már jobban fog működni kettősünk.

Vannak olyan esetek, amikor úgy veszik el a madarunk, hogy valamilyen lekötési, béklyószakadási probléma, stb. volt az ok. Vedlésben lévő, tehát teljes kondiban lévő madár általában nem szokott túl messzire repülni, mert döhérsége folytán nem szeret igazán mozogni. Figyelni kell itt is a jelző állatokat, és szomszédaink útmutatását, mert másra igazán nem szorítkozhatunk. Mivel ebben az időben gazdag a vegetáció, sokszor nehéz a meglátásuk. Még is a fekete rigók és szarkák, melyek minden lakott területen fellelhetők, a cinkék kíséretében, jelezni fogják számunkra a madarunkat. Ha felakadt pórázával, béklyóinál fogva, akkor marad a felmászás. Ha béklyó szakadásból, vagy volierből történő kirepülésből adódott a szökés, akkor nehezebb feladat a kövér madár visszafogása. Este felé a pihenő madár behívása akkor lehetséges, ha a vedlés közben is kézen etettük a madarat. Valahogy a közelébe férkőzünk (létra, tetőre való kimászás, stb.) és a felé nyújtott kesztyűnkre általában átlép a madarunk. Ez nevelt madarak esetében jól működik, vadon fogottak viszont nem maradnak a lakott területen sokáig. Az ő visszafogásuk és egyéb módon hűtlenkedő vadászmadarunk a szokásos vad ragadozó madár befogásával lehetséges. Ha be tudjuk határolni azt a régiót, ahol madarunk mozog, - ebben a területen mozgó gazdálkodók nagy segítségünkre lehetnek -, akkor a beülő helyeket számba véve kell hálóinkat kirakni. Ez lehet csapóháló (kandli), vagy három-, négyszögbe felállított álló hálók (doguzza). Ha biztosak vagyunk, hogy éjszakára melyik facsoportba repült a madarunk, akkor minden estbe készítsünk les sátrat és hajnalban elfoglalva, kandlit (sólyomhoz), vagy állóhálókat alkalmazva, a „pálcázós” módszerrel csaljuk be madarunkat. Általában ez szokott is működni.

Ha nem vedlési időben, hanem vadász szezonban repült el madarunk a tartó helyéről, akkor az első teendőnk hasonló a fentiekhez. Amennyiben lakóhelyünkhöz közel van a repítő területünk, és a lakókörnyezetünkben nem észleljük madarunkat, érdemes a további keresést, a megszokott repítő helyen folytatnunk. A sólymok szinte biztosan oda fognak repülni, mivel ők, ha felköröznek, kiváló tájékozódásuknak köszönhetően, az ismerős területeket keresik fel elősször.  Héja-féléknél is használható ez a keresési mód. Aki hozzám hasonlóan a falu szélén lakik, és közelében repít, héjáját, bátran keresheti a repítő területen, ha időközben nem kezdett madara önállósodni, a falu tyúkjai és galambjai kárára. Ebben az esetben is a környék „tyúkos”, galambos tanyáit is végig kell járnunk.

Összegezve e témában olvasottakat, a következő az ajánlásom. A hatékony és eredményes keresésünket minden esetben majd a rutin fogja adni. Sok esetben fontos szerep jut a solymásztársaink, a kutyáink, a jelzőmadarak segítségének és a szerencsének is. Mindezeket elő is kell segítenünk! A madarunkat névtáblával, csörgővel, adóval kell felszerelnünk repítése előtt, megfelelően kell idomítanunk, hasonlóan kutyánkat. Közös vadászatra járva megfelelő tapasztalatokat gyűjthetünk, mely mind együttvéve segítségünkre lesznek abban, hogy a madarunkat megfelelően tudjuk idomítani, a vadászatokra felkészíteni, és egy esetleges elvesztése során, mielőbb ismét a kezünkön tudjuk, épségben, és lehetőleg a sikeres pedzés eredményével.