Karvalynevelés

 

A karvaly nevelése és idomítása!

25 éve foglalkozom e remek kistestű ragadozó madár fajjal, mind a természetben betöltött szerepével, mint pedig solymászkézen való hasznosításával.

Ebben az írásomban azoknak szeretnék tapasztalataimból, megfigyeléseimből néhányat átadni a teljesség igénye nélkül, akik a jövőben karvalyt szeretnének tartani és vadászni vele. Nem titkolom, hogy cikkem célja elsősorban az, hogy fogságban tartott karvalyok élete minél hosszabb és kedvezőbb legyen, másodsorban pedig kedvenc madarunkkal minél szebb és eredményesebb solymászélményeket éljünk átt.

A karvalyt elsősorban már gyakorlott solymászoknak ajánlom első próbálkozásra, bár láttam „amatőr” kezdőket, akik kiválóan tudtak vadászni karvallyal, még is e fajhoz kell némi solymászatban jártasság, és előélet, a biztonságos tartás és sikeres vadászat érdekében. Az igaz, hogy a karvallyal történő solymászatnál mellőzni lehet a vadászható haszon apróvadakat, de a vadászatra jogosulttól azért szükséges egy jó repítő terület kieszközölése, mely általában ismerve a zsákmánylistáját, zökkenőmentessebben történik, mint egy sólyom, vagy héja esetében.

A karvaly beszerzése.

A madárhoz jutás két úton történhet az előzetes engedélyek birtokában, a természetből, vagy zárt tenyésztésből, mely utóbbi az európai országokból megoldható.

A fiókák felnevelése.

Mivel nincsen különbség a természetből származó és a tenyésztett fióka felnevelésében, idomításában és bevadászásában, így a továbbiakban már csak nevelt madárról írok.

A fiókákhoz való jutás 6-10 napos kor között a legjobb. Ekkor még nem félnek, hamar elfogadják az élelmet, és a hőháztartásuk is stabil már.

Idősebb fióka, melynek már 3-4 cm hosszúak a kormánytollai, széttárt szárnyakkal, riasztva és rúgkapálva próbálnak bátran védekezni, elijeszteni bennünket. Ekkor már sérülhetnek az evező és kormánytollak, valamint a „kis kakas” is megtagadhatja az élelem elfogadását huzamosabb időn keresztül, ami éhségcsíkos tollazatot, és csököttes testet erdményez, számos járulékos rosszal. A fióka megtömése - több alkalommal - óriási hiba, melytől mindig kézfélős lesz a madarunk. Általában elmondható, hogy a fióka korban szerzett rossz tapasztalatok jobban bevésődnek, mint a felnőtt korban. Ez a labilis idegrendszerű karvalynál hatványozottabban érvényesül. Nevelési hiba miatt, sok kiváló tulajdonságú karvaly csak bosszúságok sorozatát okozza a trénerének. Ezért semmi esetre se neveltessünk mással karvalyt, mert az idomítás és vadászat során, nem tudunk majd magyarázatot adni madarunk különös viselkedésére. Másik fontos momentum, hogy ha vadászmadarat kívánunk nevelni, akkor egy volierben csak egy madarat neveljünk fel. Több fiókát egyszerre csak addig tudunk együtt nevelni, amig a műfészket el nem hadják. Ezután még egy ideig játékosan kergetőznek, mely végül átcsaphat egy komolyabb egymás hajszolásában, elsősorban az etetések alkalmával. Az így együtt nevelt fiókák mindig zsákmánycipelősek, és egymáshoz viszonyítva ellenségesek lesznek, valamint az embertől való függőségük és önállóságuk is nagyban megnő, melyek leendő vadászmadarunk megnyilvánulásaira is erősen kihatással lesznek. Tehát mihelyt elérik a háromhetes kort a fiókák, célszerű a vadászatra szánt madarakat külön helyiségben elhejezni. Amennyiben tenyész madár utámpótlásra nevelünk, úgy a kiválasztott párt fióka kortól együtt nevelhetjük, így megszokják egymást, mindamellett sokat fogják kergetni, támadni voliertársukat. Hogy a későbbiekbe se legyen potenciális támadásnak kitéve a kisebb testű hím, így a voliert, etetést, stb. a tenyésztési részben foglaltak szerint kel megterveznünk és kiviteleznünk. Ezeket a madarakat csak addig etetjük kézből, míg maguktól nem képesek a berakott aprított élelmet megenni.

A szülő madár által felnevelt fióka, min minden más Accipiter félénél, vad, hisztériás madár lesz, mely a solymászatra csak óriási türelemmel lehet rávezetni, sokszór a várt eredmény kudarcával. Igy javasolom, hogy csak a tenyésztésre szánt szaporulatot hagyunk a nevelő szülők alatt.

A fióka elhelyezéséről már korábban gondoskodjunk, legjobb egy lapos vessző, vagy gyékénykosár, esetleg alacsony falú faládika. Ezt színültig töltsük fel finom ágakkal, melynek a közepére csészét képezzünk. Én a szajkó fészekcsészéjét használom, mely rugalmas és puha gyökerekből áll. A kosarat annyira kell keményre megtömnünk a bélés anyaggal, hogy egy mélytányér mélységénél ne legyen mélyebb. Ez azért szükséges, hogy a könyökein hátrafelé tolató fióka, ki tudjon üríteni a fészek széléről. A műfészek pereménél különösen stabilnak kell lennie a fészekanyagnak, hogy a dolgát végezni akaró fióka jól megtudjon kapaszkodni, és ne billenjen ki. Többek között ezért sem jó a rongy, a széna, vagy a szalma, ráadásul ez utóbbiak könnyen töredeznek, amit a fióka lenyelve nem biztos, hogy ki tud majd köpetelni, illetve a sűrű etetések alkalmával ráetethetünk a megevett szalmatörekre, aminek bedugulás és elhullás a vége.

A műfészek elhelyezése kezdetben mindig környezetünkben legyen. Kora délelőtt és délután a fiókát napoztassuk a lombkoronán átszűrődő napsugarakban.

Az az időszak, amikor is a madarunk a nap folyamán a környezetünkben van, a nevelés kezdetétől a tollasodó fióka felállásáig (20-25 napos kor), fészekben való ugra-bugrálásáig terjed, ezután átkerül a nevelő volierbe.

A műfészek elhelyezésekor legyünk tekintettel arra, hogy sem állat, sem ember (gyerek) ne férhessen hozzá. A leendő solymásztársa a kutya jó, ha minden etetésnél jelen van. Későbbiek során fogjuk ennek hasznát látni a vadászatainkon, amikor messzire repül el töllünk a madár és több ember is mozog a területen. Az étkezések alatt a kutya képe, mozgása, hangja bevésődik és már messziről megismeri, és velünk összekapcsolva biztosabban fog visszatérni hívásunkra a kutya közelébe.

A műfészek helyének kiválasztásakor ügyeljünk arra, hogy a héját megszégyenítő távolságra sercinti el bő ürülékét. Fóliával és újságpapírral megelőzhetjük időben e problémát.

Az éjszakai elhelyezése mindenféle képen zárt helyen legyen, nehogy egy éjjeli „látogató” megdézsmálja értékes madarunkat. Amíg ki nem tollasodik, éjjelre célszerű egy könnyű ronggyal - pl. pelenka - betakarni.

A műfészekbe nem kell zöld, leveles gallyakat tenni, mint a héja esetében, a vad karvaly szülők sem visznek ilyet a fészekbe. Viszont a fészek az erdő lombkoronájában alul helyezkedik el, így a talaj páradússágából bőven részesül.

A karvaly tartása

3 hetes kor után már célszerű a volierbe áthelyeznünk a műfészket. Az optimális volierméret; 2x3méteres, 2 méter belmagassággal. Sok ülőfát rögzítsünk benne, - esetleg természetes fát is körbevehetünk a volier anyaggal -, fürdőtálat és a későbbiekre való tekintettel egy etetőtuskót. Jó, ha a volier teljesen zárt, de legalább 3 oldalról legyen fedett. A tetején az egyik végén 1/3 részben legyen tető, mely a csapadékot felfogja. A tető és a volier elhelyezkedését mindig az uralkodó széliránynak megfelelően válasszuk meg. A legkedvezőbb, ha a volier É-i és ÉNy-i oldala teljesen fedett a többi részlegesen nyitott.

A kerítés drótfonatának a lukbősége nagy, ezért vagy mi fonjunk (2x2cm), vagy műanyaggal bevont, vastag csirkehálót, vagy hasonló lukbőségű, erős, horganyzott drótfonatot használjunk. A részleges takaráshoz, a tetőzetre is, hogy csak a szórt napsugárzás érhesse a madarat, hézagos nádfonatot (stukanád), gyékényt, álcahálót, stb. erősítsünk belülről a drótfonatra. Ezzel megelőzzük azt, hogy a karvaly a drótfonatnak vágódjon, ha valamitől megriadna és kárt tenne magában, vagy a tollaiban.

A műfészket derék magasságba rögzítsük a fedett rész alatt úgy, hogy a fészek peremétől 3-4 irányba, 2-3 újnyi vastag ágak induljanak ki, amelyekre kényelmesen ki tud majd mászni a fióka. Nyári meleg délutánokon rendszeresen locsoljuk a volier aljnövényzetét, hogy a megfelelő páratartalmat biztosítsuk. Később már nem szükséges olyan gyakran, mert a tollas, repkedő fióka rendszeresen fog fürdeni. Jellemző különben a karvalyra, hogy mindig, az időjárási szélsőségektől függetlenül, rendszeresen fürdik.

A 3-4 hetes fiókát a volierben a tollai beszáradásáig neveljük. Később, a már bevadászott karvalyt is tarhatjuk a volierben szabadon. Az a tapasztalatom, hogy így „fittebb” és mindig tűhegyesek a karmai, ami a lekötött karvalynál csak akkor mondható el, ha homok van alatta. Ha lekötve tartjuk, akkor pedig derék magasságban elhelyezkedő keret-sprenkli kombinációjű ülőkét használjunk. Tenyésztés szempontjából előnyös, hogy a nevelő helységében tartjuk egész évben a madarat, itt sikeresebben és biztosabban fog költeni.

A volier bejárata elé mindenféle képen egy belépőt is építsünk, hogy a bejárásunkat zsilipelve, megelőzzük, hogy madarunk esetlegesen mellettünk kirepüljön.

A röpde talaja homok, vagy szitált kvarchomok legyen, azontúl, hogy a karmok hegye és élessége miatt is szükséges, higiéniás szempontból is ez a legmegfelelőbb, mivel könnyen mozgatható, így cserélhető, valamint a legjobb vízáteresztő képességű. Ez az ürülék és fertőtlenítő belocsolásakor, ill. csapadékos időben nem okoz sarat, pangó vizes felületet, mely melegágya lehet különböző baktériumoknak és gombáknak.

A kertben szabadon lekötve felügyelet nélkül ne hagyjuk a madarat, ha nem volierben helyezzük el! Biztonságosabb, ha a madarat körbevesszük valamilyen drótfonattal, hogy semmilyen állat se férjen hozzá, ill. béklyószakadás, forgókarika törés esetén ne repüljön el a madarunk. Ha hollandi ülőkés lekötésnél maradunk, akkor mögötte egy kis házikót is emeljünk, ahova a tűző nap, erős szél és a csapadékok elöl be tud húzódni. A házikónak van egy ajtaja is, amit este a már beülő madárra rá lehet zárni. A madárház betonalapon áll, (de legalább az alját téglázzuk ki), nehogy aláásson valamilyen kis ragadozó. A póráztávolságán belül, itt is gondoskodnunk kell egy fürdőtálról (közepes fotótál, vagy nagy, műanyag cserépalátét). A hollandi körzetében a füvet mindig rövidre nyírjuk, hogy a póráz ne tudjon elakadni, ill. rendszeresen (reggel) slagoljuk le, egyrészt, hogy mindig friss és zöld legyen a gyep, másrészt a madarunk előző napi ürülékét verettessük le.

A magasállványon való tartást karvaly esetébe ne alkalmazzuk! Gyenge lábszerkezete nem teszi lehetővé a tartós álldogálást, ill. izgága természete folytán sokszor fog leugrálni a nap folyamán, mely egyrészt kifárasztja a vadászat előtt, másrészt a pilicka lábai is meghúzódhatnak. A karvaly nagyon szeret a napon, a füvön fekve pihenni. A természetben is többszőr megfigyeltem, hogy csöndes napos időben, egy szénakupac oldalán, rövidre legelt füves domboldalon feküdtek, pihentetve lábaikat.

A karvaly járművel való szállítását sapka alatt, valamilyen rögzített ülőkén, vagy kesztyűn, ill. hordozható ládában oldhatjuk meg. Ez utóbbinál, főleg a meleg hónapokban, ügyelni kell a megfelelő szellőzöttségre.

Táplálás: Igen fontos része nevelésünknek, ettől függ leendő vadász-, ill. tenyész madarunk minősége és vitalitása. Hibás nézet az, hogy a nap folyamán meghatározott időpontokban és alkalommal etetjük dugig a fiókát. Naponta többszőr kínáljuk meg - még ha óránként is - a fiókát néhány falat hússal. Ne erőltessük a teli begyet. A természetben a karvaly tojó a fiókáit - a jelentkezés és éhségérzet szerint - sorba mind megeteti. Nincs olyan, hogy csak az egyik fióka eszik, még ha egy kis cinegéről van is szó. Amikor már felállnak és tépni próbálnak, valamint a szülői etetés is háttérbe szorul (22-25 naptól), akkor történik meg elösszőr, hogy csak a koncot megkaparíntó fióka eszik (a legerősebb és éhesebb) egyedül a hozott zsákmányból, ha szerencsés akkor teli begyet. Ezt a természetes módot kell nekünk is folytatni. Összességében nézve tapasztalni fogjuk, hogy az apró falatokkal etetett fióka a nap folyamán több húst fog megenni, mint ha teli beggyel terhelnénk meg. A minél apróbb falatokat, lehetőleg csipesszel, ennek hiányában egy hegyes fapálcikával nyújtsuk neki.

Amikor már maga tép, akkor adjunk apró falatkákat az újunk hegyéről elösszőr, ekkor már bőven meg lesz a bizalma kezünk iránt. Ebben a nevelési esetben soha nem lesz kézfélős a madár. A sírás sem jelentkezik, bár ez számomra másodlagos, mert egyáltalán nem zavaró, sőt a ragadozó madarak között a legkedvesebb, mely nem sérti a fület és a szomszédok nyugalmát.

A nap utolsó etetésénél adjunk csak kevés köpetest, itt megint hivatkoznék a természetben tett megfigyeléseimre. A hím madár minden esetben konyhakészre megkopasztja zsákmányát, melynek csak a fején, a szárnya végén és a comb-csüd találkozásánál szokott egy kis tollacska maradni. Az etető tojó a legtöbb esetben a nagy csontokat és a tollasan maradt részeket a fiókák elől lenyeli. Így a fészekben talált köpetek nagysága és mennyisége minimális (1-25. napos kor között), összetétele többnyire a tollcsévék tokjából állnak, melyeket lenyelnek tollászkodás közben.

Hogy mennyit és mikor adjunk enni a madárnak, arre Lelovich Gyuri bácsi meghatározása a legalkalmasabb: „…ne az óra mutatója jelezze a madár etetésének az idejét, hanem a fióka éhségérzete, ekkor annyit adjunk amennyit kér, ill. megeszik!” Ha rendszeresen etetünk, és a madár nem éhezik sokáig, nem fogja begyét dugig megtömni az etetések során.

Mit etessünk? A természetes táplálék állatok - apró magevő és rovarevő madarak - nem jöhetnek szóba természetvédelmi okokból. De a sok apró, emészthető csontokra szükség van. Különösen érzékeny erre a hím karvaly - felnőtt korban is -, hogy rendszeresen kapjon apró csontokat. A galamb nem jó, és csak kiegészítésül adjuk a nevelés során. A csontjai nagy része emészthetetlen számukra és a köpetükben is mindig visszaadják. Itt is mint minden solymászmadárnál a fő elv, hogy a táplálék állat nagysága legyűrhető és szinte teljes egészében elfogyasztható legyen. Én a következő állatokat használom, ill. ajánlom etetésre: madarak esetében; fiatal szarka, szajkó, valamint gerle, japánfürj, az emlősök közül a tenyésztett; egér, mongolfutó egér, törpehörcsög, és a tengerimalac fiataljai, továbbá a vad hörcsög és a nem védett eger és pockfélék széles választéka, melyekből sokat csapdázhatunk (a pézsmapocok vörös húsa igen kedvelt, minden ragadozó madárnak). Az emlősöket nyúzzuk, a madarakat kopasszuk, belezzük és a begyet, a lég-, és a nyelőcsöveket, valamint az egész belsőséget dobjuk ki.m Ezen kívül további vitaminokkal ( kombinált vitamin porok ) és ásványi anyagokkal(kalcium, foszfor, magnézium tartalmú tabletta porítva,) „fűszerezhetjük” az etetésre szánt húsokat, főleg ha galambbal etetünk. Így nagyrészt pótolni tudjuk azon szükséges anyagokat, melyeket különben a vad aprómadarakból nyernének.

Csak naposcsirkével neveléskor, majd későbba vadászat során tartósan ne etessünk, ez általános kondíció esést eredményez, még ha jóllakatjuk is, ráadásul a csontjai még nem tartalmaznak annyi meszet, amennyire a fejlődő fiókánknak szüksége van. Így elég csökött és visszamaradott lesz, viszont jó és szabályozható köpetképző a pihés bőr, amit könnyen ki tud köpetelni a madár.

Tehát a műfészekben ott fekszik a kis karvalyfiókánk, és megesik, hogy az első alkalommal nem kér enni, de mivel éhes és üres a begye, valószínűleg fél, ill. a felkínált hús módja nem váltja ki belőle a táplálék kérő és elfogadó viselkedésmechanizmust. Fogunk a csipeszünkbe egy falat húst és elösszőr a csőre előtt mozgatjuk. Ha bekapja a többit is elfogja venni. De ha nem! Akkor a kis húsfalatkát az egyik oldalon a pállott csőrtövéhez nyomjuk finoman - ahogy az anya madár is teszi az első etetéskor -, előbb egy kicsit elfordítja a fejecskéjét, de végül is kitátja a csőrét, melybe finoman becsúsztatjuk a pici húst. Mihelyt ennek ízét megérzi, mohón nyelni fog. A további etetési kísérleteink már simán fognak zajlani, ha mégis tovább makacskodna a fiókánk, akkor ismét a fenti módszer szerint próbáljuk etetni. Már az első etetéskor és utána mindig adjuk a leendő hívóhangot, így jobban és mélyebben fog benne bevésődni. A húsfalatokat permetezéssel nedvesítsük, a könyebb nyelés és a vízháztartása optimálása végett.

A fiókára akkor tegyük már fel az első kezdetleges és vajpuha bőrből készült kicsi és rövid béklyókat, amikor még nem tud felállni (2-3 hét között), így megszokja addigra, amíg feláll és tépni tudná. A béklyókat hagyományos befűzéssel applikáljuk rá, a ringlis béklyókat később, csak a kinőtt madárra rögzítsük.

A nevelés során a madarunk sokat eszik, alszik, tollászkodik, majd később próbálgatja lábait és szárnyait használni. Mivel a nevelés a meleg nyári hónapokra esik, a takarmányra szánt húsokat körültekintően tároljuk, ill. az el nem fogyasztott mennyiséget ne hagyjuk a madarunk mellett.

Higiéniás teendőnkhöz az is hozzá tartozik, hogy ellenőrizzük, hogy a fiókánkon, vagy benne nincsenek e élősködők. Különösen a kullancslegyekre, vérszívó atkákra, és kullancsokra, ill. bél és légcsőférgekre lehet számítani, elsősorban a természetből származó fiókáknál, de takarmányállattal is behurcolhatjuk. A külső élősködőkre különböző kiváló spray-k kaphatók a diszállatkereskedésekben, a férgekre pedig az állatorvostól kérjünk gyógyszert, feltéve, ha meggyőződtünk róla, hogy valóban féreg van a madárban (ürülék vizsgálat alapján). Alkalmasak az élősködök ellen a szpotos cseppek bőrön keresztüli alkalmazása is. Ragadozó madarakhoz a nagypapagájoknak készített termékek megfelelők. Ezek a külső és a belső élősködőkre is egyaránt alkalmazhatók, 1-2 hónapos védettséget adva.

A jó egészséghez a tiszta volier és berendezési tárgyai is beletartoznak, erre se sajnáljuk az időnket.

Amikor a fióka már magától tép, lehetőleg kézen etessük. A kézrejövés sem lesz probléma, mert már sírva és ragaszkodón repül felénk, ill. ránk, mihelyt a volierbe lépünk.

Amikor beszáradtak a csévék a kormány és evező tollak tövén, és a tokok is lefeslettek, a kész fiatal karvalyunkat munkába vehetjük.

Ennél a pontnál még meg kell emlékeznem a vadröptetés lehetőségéről, mely a karvaly röptére is nagyon jótékony hatással van. A vadröptetés fogalmáról nem írok, mert mindenki tisztában van vele. Én a félvadröptetés tartom jobbnak a karvaly esetében. Indokom az, hogy így a madárral a kontaktus kötöttebb, nem vadul el gyorsan, mint a teljes vadröpítésnél. Jobban tudjuk ellenőrizni, az időjárás viszontagságainak és egyéb veszélyeknek nincs kitéve, főleg éjjel. Továbbá a karvaly nagyon könnyen zsákmányol, még ha csak egy-két napja is vadröpül, ugyanis ebben az időszakban sok az éppen kirepült, de még tokos és repülni gyengén tudó aprómadár, rigó és gébicsféle.

Én a félvadröptetést és az alapidomítást összekötöm, így a madarat a későbbiek során is viszonylag magas kondiban tudom repíteni. Erre az idomításnál még visszatérek. A félvadröpítés időtartalma maximum 2 hét, a továbbinak nincs sok értelme, mert az apró madarak állandó támadása, még ha sikertelen is (ráadásul nem veszíti el a kedvét), rontja a leendő szarkázó-galambászó klasszisát a madárnak, mivel rájön hamar, hogy a kisebb préda a könnyebb.

A ringlis béklyó mandzsettáját egy segítőtárssal a soronkövetkező etetés alkalmával tudjuk a legegyszerűbben rögzíteni a csüdjeire, még az idomítást megelőzően. Csak ringlis béklyót használjunk, ha módunk van rá, mert a karvalynál a bokorba, fára való felakadás veszélye nagy. Külföldön a karvalyászok okosan oldották meg ezt a problémát. Nem használnak béklyószárakat sem, hanem a kesztyű aljához van rögzítve, varrva, egy kb. 30 cm hosszú, vékony hegymászó zsinór. Ezt fűzik be a ringliszemekbe, és segítségével fixen tartják a madarat a kezükön, mint ha csak a béklyószíjakat fognák be. Ha vadra eresztik a madarukat, ugyan úgy elengedik a zsinórt, mint a béklyót engednék el, de mivel az rögzítve van a kesztyűhöz, az a bő ringli lukon könnyen kicsúszik. Így a madár a béklyószárak nélkül könnyítve is van, nem tud ezáltal felakadni, ill. egyéb más ragadozókban sem kelt zsákmány cipelés illúzióját a lebegő béklyóik szára. Ha csak hagyományos béklyózási módra van - átmenetileg! - lehetőségünk, úgy minden engedés előtt győződjünk meg arról, fogy a béklyóvégeket (hasítékokat) megfelelően besodortuk e. Én benyálazva sodortam be a hasítékokat, így tartósabban maradtak felsodort állapotban.

A legkisebb méretű forgókarikát (2cm hosszú), vagy nagyobb méretű horgász forgót használjunk. A tengeri horgászathoz használatos, tűgörgős forgók nagy teherbírásúak és mindeféle méretben kaphatóak. Rövidpórázhoz a 2mm-es hegymászózsinór a legalkalmasabb. A névtábla helyett jobb egy kis gyűrű, melyen nevünk és címünk, vagy telefonszámunk olvasható, éppen olyan kivitelezésben, mint amilyet a galambászok használnak. Ezt az azonosító gyűrűt viselő paralel lábra tegyük fel állandóra.

A farokra, az adó-vevő rögzítésére szolgáló hüvelyt, majd később rögzítsük, - minél közelebb a cséve eredéséhez -, amikor már a sapkához szoktattuk. Egy gyakorlatozás és etetés előtt a sapka alatt ülő madáron, percek alatt elvégezhetjük a műveletet. Egy kis pihenő után kezdjük az idomítást és az etetést, mely feledtetni fogja az esetleges kellemetlenségét, mely a adó gyűrűjének felhelyezésével járt. A hátizsákos rögzítés talán még jobb, ha lehetőségünk van rá, akkor az adónk rögzítésének ezt a módját válasszuk.

Csörgőből a legkisebb méretűt alkalmazzuk, mely a legjobb hangot adja (bronz, ezüst). A csörgő bőrszíját, ruha patenttal rögzítem elöl a csüdre. Ennek az előnye, hogy egyszerűen felrakható, ill. ha a madarunk elveszik, rövid időn belül le tudja magáról a csörgőket venni. Így a csörgő hangja nem fogja felhívni rá, az ellenségei figyelmét (héja, vadász). Ha a madár notóriákusan elszedegeti magáról a csörgőit, jobb fixen rögzíteni a csődjeire. Erre a legalkalmasabb a legvékonyabb gyorskötegelő, melyre előzőleg egy akkora sziliko csövecskét húzunk, amelyet ha össze kötünk a csűdjén, akkor lazán kotyog. A szilikoncsövecske meggátolja a gyorskötözőt a további szűkítésben, illetve a vékony csűdnek megfelelő puha védelmet biztosít.

Idomítás.

Befogjuk a fiatal madarat a volierben, egy falat hús segítségével, mely egy minimális mennyiséget tartalmazó csontos szárny legyen. Befűzzük a ringlikbe a béklyószárakat, majd feltesszük a karikát és a pórázt is. Elvesszük a hívóhúst és a nap hátralévő részében hordozzuk. Ha nagyon félős, akkor csak este, sötétben menjünk vele az utcára, ill. a tűző nap elöl a hűs árnyékban hordozzuk.

A sapkázást is már a legelején kell elkezdeni, nehogy később a már szelíd madarat megvadítsuk. (Ha a fióka korban, amikor még nem tud lábra állni, egy bő sapkával elkezdjük a gyakorlás, a madár egyszerűen és gyorsan a sapkához fog szokni. ) A sapka - egy régebbi bevált és inkább egy picit nagyobb, tágasabb legyen - mindig legyen kéznél, mert a karvaly és különösen a hímek annyira ki tudnak borulni, hogy elájulnak, ill. agyvérzésben el is pusztulhatnak. A kiborulás első jelére (lefekszik a kesztyűre merev tekintettel, tehát nem lihegve a fáradságtól!) ha lesapkázzuk a madarat, akkor rövid idő alatt megnyugszik, és ismét folytathatjuk az idomítást, vagy a vadászatot. Ez az egész karvallyal való vadászatunkra érvényes. Fontos, hogy tudjuk, hogy a madár mitől ájult el, mert csak úgy nem szokott! Az okot ki kell szűrnünk és csak ekkor vehető le a sapka, különben ismét „transzba esik” a madarunk. Ez az egyik legfontosabb pont a karvallyal való foglalkozásunk során, hogy ezeket a rizikófaktorokat felismerjük, és a későbbiekben már előre tudva, ezektől megkíméljük a madarat. Mint írtam az elején, nagyon fontos, hogy állandóan figyeljük a madarat, mert sokat tanulhatunk tölle, mely a későbbiekben csak a hasznunkra lehet. Ezeket mind leírni lehetetlen, mert minden karvaly másra érzékeny, és másképpen is reagál ugyan az a karvaly más solymász kezén. Végülis ezen felismerések és helyes alkalmazásuk adja a karvallyal való foglalkozás és vadászat művészetét, azaz a sikeres vadászatot, tartást és tenyésztést.

Tehát kifogtuk a madarat, mely a legritkább esetben fog nyugodtan az öklünkön ülni, állandóan le fog ugrálni és kezdetben mindig lógva marad. Rángatni nem szabad, mert így sem fog hamarabb visszaülni az öklünkre, ráadásul még a lábát is meghúzhatjuk és ki is borulhat. Attól nem kell félni, hogy a lábát a leugrások alkalmával kiugrálja, mert egyrészt nem hagyjuk lógni, másrészt saját súlyát elbírja (egy ideig). Kétféle módon tehetjük vissza a kezünkre. Ha sokszor egymás után ugrott le, úgy a melle alá nyúlva - tenyerünkre fektetve - tesszük vissza a kezünkre és még ott is tartjuk a nyitott tenyerünket, hogy megakadályozzuk a következő leugrásban. Ha csak egyszer-egyszer ugrik el, mert már szelídül és csak megijedt valamitől, akkor hátulról megfogjuk a farok tövénél, és a kesztyűs kézfejünk felöl segítsük visszaülni lassan, hogy lássa, hogy hova kell visszaülnie. Így néhány próbálkozás után, kis segítségünkkel magától rugaszkodik vissza. Hamar meg fogja tanulni így a visszaülést. Ha leugrik a madár a kezünkről, lazán, szinte rugózva vegyük át a madár mozgását, így hamarabb abba fogja hagyni a rángatózását és a lábát is megkíméljük.

Tapasztalatom szerint a karvaly hamarabb „megüli” a kesztyűt - még a vadonfogott is -, mint a héja. Amíg meg nem szokja az új életét, addig naponta annyit hordozzuk, ami időnkbe belefér, inkább a reggeli és esti enyhébb órákban, vagy napközben egy árnyas erdőben, legalább 3-6 órát.

Az első napon általában nem fogadja el az élelmet, csak az ezt követő napon, bár akkor már méterekről is kézre fog jönni. Itt is az általános alapidomítási lépcsőfokokat kell végigjárnunk, a fokozatosság elvét betartva.

Amikor a madarat hordjuk, járásunk kezdetben kiegyensúlyozott, egyenletes legyen, a madarat tartó öklünket a mozgásunkhoz harmonikusan csatolva, mint egy lengéscsillapítót alkalmazzuk. Ezzel is kíméljük kedvencünk lábát, mely az első időszakban amúgy is több terhelésnek van kitéve. Bár solymászberkekben, a harmonikus mozgás és madárhordás általánosnak kellene, hogy legyen minden madár esetébe, mert ekkor mindig nyugodtabban és kényelmesebben fog ülni öklünkön a vadászmadarunk. A későbbiek során mi is hozzászokunk a madárhoz és ő is átveszi mozgásunkat, így járásunk, futásunk, árokugrásunk során nem fog kizökkeni karvalyunk, az esetleges ütemváltozástól.

Ha az alapidomításnál sokat ugrál és idegeskedik a madár, a kondíciója esni fog, így teli begyet adhatunk neki minden nap végén. Helyes, ha naponta repítés előtt meggyőződünk a madarunk súlyáról is, melyet naplónkban pontosan vezessünk a napi adott takarmány és munkamennyiséggel, valamint időjárással és hőmérséklettel együtt. Így később a vadászatok előtt már előre tudhatjuk, hogy milyen formában van az adott napon a madarunk, és mit várhatunk el tőle.

Zsinórozás alatt használhatunk a hívások alkalmával egy bábút is, melyet szarka, fogoly, vagy fekete-fehér galambszárnyakból készítsünk. Ismét tapasztalatom és meggyőződésem, hogy a bábúra mindig lehívható a karvaly, mert szívesen jön, mivel valódi zsákmánynak tekinti a kesztyűvel szemben. Másik előnye a bábúnak, bár sokan nem tudják, hogy a karvallyal lehet szatunázni, mely gyakorlat ugyan eltér egy kicsit a sólymokétól, de nagyon jó röpmunkát ad. A karvalytól nem kell elvárni az állandó vágásokat, néhány vágás után úgy is beül pihenni, majd ismét támad. Támadása lapos - mint a „fűsólymoké” -, és a parabolái sem túl magasak, de viszont aktívak. Mindenesetre alkalmazható, ha kevés az időnk, vagy nem találtunk megfelelő „nagyvadat” a területen, ill. ha a fiatal madár izomzatán, fordulékonyságán akarunk javítani.

Nem kell megelégednünk 2-3 kézrehívással az idomítás alatt, hiszen a karvaly talán az egyetlen a vadászmadarak közül, amellyel egész nap vadászhatunk úgy, hogy a röpte, a fáradság jelét sem mutatja. (Bár a lábait erős küzdelem után pihentetni kell.) Így a délután folyamán 2-3 órán át kisebb szünetekkel, többszőr is hívhatjuk a madarat, különböző távolságokból, földről és fáról. A kézrehívásnál fontos momentum, hogy a karvaly lábaival mindig görcsösen markolja a kesztyűt (zsákmányát), és nehezen léptethető ki, ill. odafigyelést igényel. Tehát óvatosan, a csuklónkat lassan addig fordítsuk előre és hátra, amíg a karvalyunkat ki nem léptettük, görcsös fogásából. Figyeljünk arra is, hogy mindkét lábát tökéletesen léptessük ki, mert ha csak az egyik lábában marad benne a görcs és így repül el, egyrészt nem fog zsákmányolni, másrészt, ill. többnyire elrepül, mert azt hiszi, hogy valamennyi húsmaradék maradt a karmai között, főleg, ha a béklyóját is markolja. Ilyenkor nagyobb távolságra is elrepülhet féltékenységében, ami esetlegesen elronthat egy adódó jó pozícióban történő, pedzési lehetőséget. Ha még sem ldódik a görcs a markában, ujjaink segítségével próbáljuk oldani, ha valami után gyorsan engedni szeretnénk. A zsákmányáról már könnyebben léptethető le, mint a kesztyűn való kiléptetéskor. Ha jól jön az első szóra néhány napig, szabadon hívhatjuk. Ez a nevelt karvaly esetében általában 5-10 nap. Itt jegyzem meg, hogy a Harris,-t leszámítva, a karvaly a legjobban és legmegbízhatóan kézrejövő vadászmadár. A röpcsinórnak 1mm-es hegymászó (lavinazsinór) zsinórt használok, 10 méter hoszban, amit dupla távolságban már elégnek szokott bizonyulni.

Amikor lekerül a karvaly idomító röpzsinórja, kezdem el a félvadröpítést. Bár tudom, hogy az általános elv az, hogy akkor kezdjük a vadröpítést, amikor a tollak még teljesen ki nem fejlődtek, mert így több munkával jár a madárnak a repülés. A karvaly esetében más az álláspontom. Azért a kész, alapidomított madarat vadröpítem, mert a karvaly nem lusta madár, ha üres a begye. Szinte állandóan mozgásban van, kisebb pihenőkkel. Ebben a mozgásában csak a nagy meleg szokta korlátozni, bár ebben az esetben szeret felkörözve hűsölni. Tökéletes tollai, és némi repülési tudás birtokában, már jobban tud vigyázni magára, mint ha tokosan kezdtem volna a röpítést. Ezt a szempontot nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert ebben az időben már repülnek a fiatal héják, és erdőn-mezőn is több az ember. A másik dolog, hogy most már csak a vadászatra koncentrálja magát, így rövid idő alatt nagy repülési rutinhoz jut. A vadröptetésre minden olyan terep alkalmas, amelyik nem túl nyílt. Én az erdőnél jobban szeretem az ártéri nádasokat, melyeket fűzfák, berekfák tarkítanak, illetve a ligeterdőket. A nádasnak nagy szerepe van abban, hogy a üldözött aprómadár szinte 100%-os biztonságot talál benne a karvaly elöl. Ez biztosítja, hogy többet támadjon úgy, hogy nem eszik, és a kedvét sem veszti el, mert egy ártér, vagy ligeterdő madárfaunája igen gazdag, ami igen ingerlőn hat madarunkra. Reggel elengedem itt a madarat, s megvárok egy spontán üldözést, amikor is távozom. Ha van időnk érdemes távolról, leselkedve távcsövezni madarunkat, lemérve repülési tudását. Késő délután több lehívásból, szabadonkövetésből etetem be, majd lesapkázom és hazaviszem. Egyébként amikor a karvalyt munkába veszem, a nap végén miután már evett, mindig lesapkázom, vagy sötét helyre kötöm a besötétedésig, ahol nem lát semmit, így a megelőző események és tanultak hatásából nem tudja kizökkenteni semmi. Ha azt tapasztaltuk, vagy láttuk, hogy karvalyunk zsákmányolt, be kell fejeznünk a vadröptetést, bármilyen hosszúra is terveztük. Ha úgy döntünk, hogy nem vadröpítünk, mert sem időnk, sem megfelelő területünk nincsen, akkor minél többszőr engedjük a karvalyt mindenre amire elugrik, olyan helyen és olyan pozícióból, hogy fogni ne tudjon. Ez elég könnyen fog menni kezdetben, de később, némi rutinnal rendelkező madarunknak már válogatnunk kell a nehéz eseteket.

Itt is elegendő, az aktív röpítés mellett az egy-két hét. Nem szabad türelmetlennek lennünk. Amikor már jónak véljük madarunk röptét és fordulékonyságát, akkor érkezik el az idő, hogy bevadásszuk a madarunkat. A napi szokásos fegyelmező és röpítő gyakorlataink után (rossz pozícióból való minél több engedés), egy fiatal parlagi galambot, vagy pörtlit, (jó a japánfürj is ha repülős), dobunk a nap végén elé úgy, hogy könnyű prédája legyen, de azért repüljön érte. A fiatal galambok jól repülnek, de a cselezésben gyakorlatlanok, így röpülésben való korlátozásuk nem szükségszerű. A zsinóros galambot ne engedjünk neki a vékony láb és begabalyodás miatt. A kidobást magunk végezzük, egyszerűen maunk mögé és fölfelé dobva a galambot, majd ráfordulva utána engedve a karvalyunkat.

Ha a galambot levágta, lassan menjünk felé a hívóhangot ismételgetve. A legtöbb nevelt karvaly erősen zsákmányféltő és ragadt, de mivel bennünk inprintinitása miatt vetélytársat lát, megesik, hogy lelép a zsákmányáról és minket támad meg. Ezért kell az óvatosság, attól nem kell tartani hogy elijesztjük. Néhány napig hagyjuk, hogy a galambot ő ölje meg, nem kell segítenünk, ezért is kell a fiatal galamb, mely nem pörög és küzd annyira. Már csak akkor menjünk oda testközelbe, amikor már kopaszt és eszik. Néhány nap elég ahhoz, hogy ne ugorjon le a zsákmányáról minket elriasztani, hanem csak sátorozva fog méltatlankodni. A galambok röpképességét és erejét napról napra növeljük. Lehet több galambot is kiengedni, és később fogatni is, de itt is a fokozatosság elvét tartsuk be. A madarat mindig jutalmazzuk, és a „nagy zsákmányon”, vagy azt letakarva, a megfelelő méretű bábún etessük be. Az evést mindig a kesztyűn fejezze be, közben szerszámozzuk fel és rögzítsük a kesztyűs kezünkhöz. Így megelőzhetők a „véletlen kiugrott a kezemből” szindróma. Várjuk meg mindig, amíg karmait és csőrét lepucolja és megrázza magát, ürít, majd csak ezután kerülhet fel rá a sapka.

Amikor a zsákmányolás, rögzítés már jól megy a madárnak és erős hím postagalambot is biztosan tud rögzíteni a földön, elkezdhetünk vele apróvadra vadászni, illetve tarlózó galambokra. Ha a területünkön sok a szarka, szajkó, akkor célszerű az apróvad vadászatot megelőzően ezekre bevadászni a karvalyt. Gyors eredményt akkor tudunk elérni, ha neveltünk tanszarkákat, vagy sikerült befogni néhányat (larsen-csapda), melyek jobbak. A tanszarka kidobását kidobó szerkezetre, vagy másra kell bíznunk, mivel messzebbről kell a karvalyt ráengedni, mint a galambra. A tanszarkának a röpkéségét sem kell korlátoznunk. Egy sík terep több alacsony bokorral a legjobb. Úgy kell modelleznünk, mint ha rendesen hajtanánk, társunk (kidobónk) a bokrokban „rekedt” feltételes szarkákat riogatja. Mi úgy állunk, ahogy a igazi éles helyzetben állnánk el, figyelve a szélirányt és a legközelebbi takarást. A társunk akkor dobja csak ki a szarkát, amikor szólunk neki és már eltakarja a bokor, miközben hangosan „tapos”. Így a legkedvezőbb feltételek mellett vágatjuk le a szarkát. A gyors galamb után a szarka darálása nem jelent madarunknak nagy munkát, bár a pedzés után az ismeretlen közelharc hamar tisztázza vele, hogy más ellenféllel van dolga. Befogott, öreg szarka esetében legyünk a madarunk segítségére, ill. próbáljuk a szarkát élve elvenni és bábúra léptetni a madarunkat. Eleve nem cél a tanálat leölése. Néhány sikeres műpedzés után már mehetünk is a szarkák nyomába. Kezdetben mindig vigyünk magunkkal élő szarkát, hogy ha sikertelenek voltak karvalyunk támadásai, a végén eredményes műpedzéssel jutalmazzuk. Itt a madár nem tudhatja, hogy a szarka tőlünk származik. Én ezt úgy szoktam megoldani, hogy ha volt egy szép pedzési kísérlet több vágással, de a karvalyt a szarka megtetőzte és elmenekült, akkor a bokorból kilétrázó karvaly figyelmét felhívva, úgy teszek mint ha még lenne ott szarka és hajtanám felé. Ekkor a figyelő madár elé - mely fán, vagy bokor hegyén ül feszülten -, egy kis takarásból, jó pozícióba kidobom a tarisznyámból a szarkát. Egy jó erős üldözés és vágások sorozata után, ha ilyen sikeres befejezéshez jut, hatalmasat lendít madarunk vehemenciáján. Ez odáig fajulhat, hogy elég ha a szarka hangját meghallja, máris startállásba vágja magát vadászatra készen.

Ha már néhány természetes szarka pedzésből kikerült sikeresen, bátran vadászhatunk vele már bármire, a klasszisát nem fogja visszavetni az aprók fogdosása. Amennyiben nem jutunk tanszarkához, úgy egy kicsit nehezebb az eset, mert nehéz jó szarka pedzési lehetőséget bizosítani madarunknak. Ehhez egy jó adag szerencse is kell. Elsősorban autóból és közelről lehet esélyünk az első szarkapedzésre, illetve itató, fürdő helyen történő szarkák becserkészésekor. Mivel a szarka populáció a nagyvárosokban és környékén hihetetlenül felszaporodott, éberségük – ember iánt – csökkent, így megközelítésük manapság már nem okozhat problémát. Ha az első szarkánk megvan, élve elvéve, napokig remek tanálatunk lehet, melyet a fentiek szerint hasznosíthatunk. A szarkázás prioritása manapság egyre fontosabb a nagyütemű szarkapopuláció növekedése kapcsán.

A tarlózó galambra történő vadászat, szintén egy szemkápráztató pedzési forma, melyhez gyorsaság, fordulékonyság és erő szükséges. Ha ezek birtokában van madarunk, nem maradhat el a sikeres pedzés. Következő a vadászat menete. Előtanulmányai során, már tudja a karvalyunk azt, hogy milyen zsákmánnyal is van dolga. Keresünk egy galambcsapatot, minél többen vannak, annál nagyobb az esélye a pedzésnek. Nyugodt tempóban sétáljunk feléjük, úgy, mintha el akarnánk menni mellettük. Madarunk röpképességét ismerve 30-50 méter távolságra kell megközelíteni a galambokat, majd dobjuk, vagy a már indulni akaró karvalyt eresszük a csapatra. Ezután már csak gyönyörködhetünk a repülés változatos formái, fordulatai láttán, ill. boldogan futhatunk a sikeres pedzés helyére, hogy élve elvegyük a pedzett galambot. Érdekes, hogy a karvaly nem szokott idő előtt „beugrani” a galambra, mint a héja, ha már messziről meglátja a prédát. Inkább egyre jobban és jobban hasal startra készen a kesztyűnkre, mint a gepárd várja a kedvező alkalmat. Érdekes viszont, hogy a rossz repülőkre, mint a szarka, már messziről tombol, bízva saját erejében, és zsákmányolási sikerében. A galambászat gyönyörű sportot nyújt, főleg, ha gerlézünk és örvös galambászunk is. Mindkettőt a földön meglepni, csak kocsiból lehet. Viszont a fákon pihenő gerlékben fel sem merül, hogy miért közelítünk feléjük. Ahol nem vadászták puskával agyon a területet, valamint napraforgó érés idején, igen közelre bevárnak, és kiváló pedzési lehetőséget nyújtanak. A röpképességükről és fordulataikról meg azt hiszem nem kell regélnem, felejthetetlen légi üldözésnek lehetünk tanúi, bár sokszor zsákmány nélküli a pedzés. Még is a látványért, amiért solymászunk feltétlen megéri a próbálkozást.

Az örvös galamb könnyebb eset, bár teste meghaladja súlyban a karvalyt. Mégis nehézkesebben „robban” ki a pihenőfája ágai nyújtotta rejtekéből, így könnyebben éri utol a madarunk. A földharc sem okoz nagy gondot már ekkor, ha megfelelő volt az előtanulmány, azaz a bevadászás. Egyébként csak a levegőben tud kifordulni a karvaly lábai alól a galamb, a földön már nem. Rövid, ügyetlen lábaival nem tud mit kezdeni a földharcban, és egy gyors fejfogás, melyre a karvaly mindig is törekedik, bénává teszi pillanatok alatt.

Apróvadra kutya segítségével vadászhatunk erdményesen. Itt elsősorban a fogoly és a fácántyúk jöhet számításba. Mindkettő erős, komoly ellenfél, ha nem „sipi”. Ugyan úgy vadászunk rá mint héjával, csak itt az üldözési távolság néhány száz méter. A pedzési siker kimenetelében akkor bizakodhatunk, ha 30 méteren belül leveszi, így jut még energiája a földharchoz. Általánosságban elmondható, hogy a pedzések távolsága a karvallyal való vadászatok esetében, minden vadfajnál sem több 2-300 méternél, így tesközeli tanúi lehetünk a légi akrobatikának, mely a karvaly esetében sokkal látványosabb és több lehetőséget kínál, mint a héja, ill. az anwart sólymok esetében.

A varjúpedzés nem igazán a karvalynak való lehetőség, bár nyugat-Európában gyakorolják kocsiból. A hazai dolmányos varjú lehetőségét néhányszor próbáltam sikertelenül, nem igazán a gyenge lábszerkezetű karvalynak való zsákmány.

A szajkó remek zsákmányállat, maga az egész vadászat sok figyelmet, tudást és megfelelő területet kíván cserébe remek sportot ad madárnak és a solymásznak. Célirányosan sokkal nehezebb rá vadászni, mint a szarkára, ráadásul sokkal aggreszívabban védekezik és kiabál, mely olykor a karvalyt is meglepi. De ezért is értékesebb, megbecsültebb zsákmány. Vadászata nehézsége abban rejlik, hogy a természetes viselkedésében benne van a szajkónak, hogy rejtett életet él, tehát nem lehet meglepni nyílt térségeken, mint a szarkát. Mindig fedett terepen repül, törekedik az állandó takarásba. Ha nyílt terület felett repül át, azt mindig nagy magásságban teszi. Társas madár, még költési szezonban is ritkán lehet teljesen egyedüli szajkót látni, a társa(i) is ott van(nak) a közelben. Nagyon éber, hamar beriaszt és a legsűrűbb takarásba veti magát. A sűrű ágak között viszonylag rövid farkával és szárnyaival, kiválóan tud bujkálni. Végül a csúcsteljesítménye, ha nagyon beszorítják, akkor sem veszíti el a fejét, a végsőkig próbálja megtalálni a menekülés útvonalát, miközben színes hangutánzó repertoárjával próbálja a támadót becsapni. Ez lehet, kutyaugatás, macskanyávogás, héjaszerű vijjogás, és emberi artikulátlan ordítozás, mely legjobban egy futball meccs vegyes ordibálását tükrözi. Egy kutyára érzékeny karvalyt meg tud téveszteni néhány pillanatra a kutyaugatásával, mely pillanatnyi zavart felhasználva menekül, legtöbbszőr sikerrel. A szajkót mindig fedett terepen; gyümölcsösben, bokros ligetes csenderesekben keressük. Soha ne a bokron, vagy fán ócsárlásától zengő szajkóra engedjük madarunkat, mert teljesen hiábavaló. Az egész „cécót” éppen ezért az elvakult támadásért teszi, melyre már jól felkészült, és 100%-an ki is fog védeni. Eredményre csak akkor számíthatunk, ha ismerjük jól a terepet, és gyors, csöndes hajtással „nyomjuk ki” a szajkót a gyümölcsös végére, vagy valamilyen tisztásra. Amikor menekülve repül, akkor dobjuk utána a karvalyt, és mi is futással siessünk a madarunk segítségére, mert szinte biztos, hogy több alkalommal valami sűrűségből kell kizavarni a beszorított szajkót. Nem kell kapkodni, meg kell mindig várni, hogy madarunk jó pozícióban üljön, ha nagyon a bokor mélyébe vágott be és félő, hogy a másik oldalon a szajkó megléphet, gyorsan hívjuk ki kéze. és próbálkozzunk ismét kedvezőbb pozícióból. Ez érvényes a szarkára való vadászatnál is, bár a szarka a hosszú farkával nem olyan ügyesen mozog a sűrűben. Mint az idomításnál már írtam, a karvaly esetében a napi vadászatok alatt sokkal több kézrehívás történik, mint más vadászmadár esetében. Egy gyümölcsösben történő szajkóhajsza alatt akár 10-15 kézrehívásra és engedésre is sor kerülhet, amíg sikerül a pedzés, illetve a szajkó megtetőzve madarunkat elmenekül. A szajkó pedzése általában 50%-os eredménnyel, vagy az alatt kecsegtet. De a látványért, és azért a kapott rutinért feltétlen megéri a szajkóra történő célirányos, vagy a véletlenszerűen vadászat.

Vadászataink során fontos tényező az időjárás. Erős, viharos időben, nagy melegben ne röpítsünk, ill. ha -10C0 alá esik a hőmérő, főleg ha fúj a szél is. A legeredményesebb napjaim a csendesen szemerkélő, őszi, esős napokon voltak, amikor a bokorba közelre bevártak a szarkák, mert nem ismerve szándékomat, nem akarták eláztatni fölöslegesen magukat. A karvaly gyakoribb betegségéről csak néhány szóban teszek említést, mert a megelőzésükre kell fektetni a nagyobb hangsúlyt, akkor nem, vagy csak ritkábban fordulnak elő. A külső és belső élősködőkről már volt szó, ezektől gyorsan és hatékonyan megszabadulhatunk. Ismét hangsúlyozom, hogy féreghajtót csak akkor alkalmazzunk, ha a kondíció erősen csökken, a jó táplálás és nyugalom mellett, és az ürülékben férget találunk, ill. az ürülékvizsgálat férgek jelenlétét mutatja ki. A gyógyszeres kezelésnél el kell mondani, hogy óvatosan járjunk el, minden esetben kérjük ki egy megbízható állatorvosnak javaslatát. Most már széles választékú, speciális madárbetegségeket gyógyító, ill. megelőző gyógyszerkészítmények vannak forgalomba, bár áruk néha elég borsos, mindenestre megéri, hogy megmentsük értékes vadászmadarunk életét, egészségét.

A lábrándulás, húzódás, vagy ficam gyakoribb, mint az egyéb vírus, baktérium, vagy gomba által okozott megbetegedés. A magasállványt mint írtam, teljesen ki kell zárni. Még is történhet baleset. Erősebb zsákmányal leesve, vagy ágra, kerítésre felakadva hamar jöhet a baj. Lekötés nélküli nyugalom, gyuladáscsökkentő krémek, pár hét alatt rendbe hozzák a sérült lábat.

A lábtörésre gondolni se jó, de ha megesik, akkor azonnal orvoshoz kell vinni, megröngeneztettni a madarat, majd ennek ismeretében helyére kell illeszteni, szegecselni, drótozni, velőtűt behelyezni, stb. a csontokat, majd sínberakva rögzíteni a sérült lábat. Természetesen ne mi végezzük ezt az otthoni barkácsműhelyben, hanem szakállatorvosra bízzuk a kezelést. A madárcsont hamar összeforr, általában már 2 hét elegendő, de a röngen kép adja meg a végső választ. Nyílt törés esetén, komplikáltabb a helyzet, itt is az legyen az első, hogy az ismert és megbízható állatklinikára vigyük a madarunkat.

Agyvérzés. Ez is hirtelen jöhet, váratlanul, melyre mindig fel kell készülnünk, ha karvallyal vadászunk. Nevelt tojók esetében ritkább, jobban viselik a hirtelen beállt stresszes eseteket, mint a hímek. Ájulással kezdődik, melyre azonnal reagálva nyugalmat kell biztosítanunk a madárnak, illetve a kiváltó okot kell megszüntetni, mint írtam. Lesapkázva, vagy stresszmentes helyre, árnyékba kell vinni, vizzel hűthetjük meleg időszakban. Meg kell várni, míg teljesen eszméletére tér, majd meg kell várni, míg normálisan viselkedik, érdeklődik a hús, vagy a vadászat után. Ha nem szűnik meg a kiváltó ok, erős üldözés előzte meg, és nyárvági meleg volt, a karvaly pár perc alatt el is pusztulhat.

A diftériára elég kényes, vagy hajlamos a karvaly. Ma már több gombaellenes készítménnyel, gyorsan és hatékonyan ki tudjuk kezelni. Tűnetei az élelem megtagadása. A szájüregbe betekintve nyelve oldalán, felületén, szájpadláson, vagy zúgba, előrehaladt betegség esetén az egész szájüreg és torok is fehér burjánzó lepedékkel fedett. A madarat ekkor már csak begyszondával lehet táplálni, illetve gyógyszeresen kezelni. A Nyugatnílusi vírusra is lérzékeny a madár, ahogy a héja is. B vitamin koplex napi adásával, a szúnyogos időszakban a betegség megelőzhető. Kokcidiózis nem gyakori, de galambok etetésekor előfordul. Korábban az ESB3, manapság egyébb jobb hatóanyagú készítmények vannak rá, pl. Checicock. A madárhimlő szintén szúnyogos években jelentkezhet, melyeket helyileg kezelve, jódos beégetéssel orvosolhatunk.

Kézrekerült karvalyok többsége a vadászat hevében ablaknak, vagy autónak ütédve kerül fogságba. A madár koponyája nagyon vékony, így a sérülés foka mindig másnapra derül ki. Ha a reggelt megéri, van rá reális leheőség, egyéb csontja törése híján, hogy ismét szabadon engedhető. Nyugodt helyre, egy kartondobozva téve az alélt madarat hagyjuk magához térni. Sem vizet, sem élelmet nem kell adni neki. Ha reggel tünetmentes, mindjárt engedjük szabadon. Ha továbbra is bódult, akkor valószínűleg koponya vagy belső sérülése folytán életképtelen lenne a természetben, még ha el is tudna repülni. Így megfigyelését és fogvatartását addig indokolt, míg teljesen normális élettevékenységet nem mutat. Viszont ekkor már kell etetni. Mivel gyakori eset, hogy magától nem eszik, vagy nem is tud, a belé tömött apró falatokat meg kihányja, célszerű begyszondával híg energia pasztával kis mennyiségben és óránként táplálni. (pl. Calopet) Súlyosabb eset diagnosztizálása esetén szakállatorvoshoz kell fordulni.

Kézrekerült karvalyoknál másik lehetőség a befogásból, és szakszerűtlen tartásból fakadó, tollsérülések és felületi bőrsérülések. Főleg a fejen, a homlokon és a viaszhártyán sérülnek, másodlagos tényező, hogy a karmok is lekopnak. A sérült tollakat a sérülésnek megfelelően orvosoljuk; melegvízzel, illetve toldozással. A sebeket kitisztítjuk, fertőtlenítjük, és valamilyen sebporral fedjük. A tompa karmokat, ha lehet egy szikével megfaragjuk, már ha van benne rutinunk, különben hagyjuk, mert több rosszat tehetünk. Ha a madár jó kondícióban van, akkor is néhány napig megfigyelés alatt kell tartanunk, csak utána engedjük szabadon. Ha az állapota, kondíciója nem megfelelő, akkor természetesen fel kell javítanunk. Jó szolgálatot tesz egy elsötétíthető láda, szekrény végső esetben egy kartondoboz, melyből este vegyük ki etetés végett. Én általában az ilyen karvalyokat sapkázom, és eleve úgy bánok velük mint a vadonfogottakkal. Lekötni, vagy világos helyre tenni a vad karvalyt nem szabad, mert menekülési vágyában mégjobban összetöri magát, és el is pusztulhat.

A betegségekről, a madarak ellátásáról, tolltoldásról, stb. a ragadozó madarak egészségvédelme menü alatt olvashatsz részletesen.