A magyar vizsla

 

Drótszőrű magyar vizsla

Bérces János

Hogy 25 éve miért választottam a drótszőrű magyar vizslát, és nem más fajtát solymászkutyámnak, erre ugyan az a válaszom valószínűleg, mint más fajták szerelmeseinek. Kinézetre, viselkedésre, és munkára ez a fajta felelt meg a legjobban egyéniségemnek, elvárásaimnak, saját solymászati stílusomnak. Az 19980-90 évek közötti MME Solymász Szakosztályának vadászkutya állományát többségében a magyar vizslák uralták, ezen belül is a drótosoké. Talán e népszerűségét annak is köszönhette, hogy akkori erősen bekorlátozott solymászati stílusunk, a csak héjával való vadászat sem igazán indokolt másfajta tulajdonságú ebeket. Ehhez a solymászati népszerűséghez jöhet még, hogy az akkori tagság túlnyomó része puskás vadász is volt, így a fajta kétirányú kihasználhatóságát is kamatoztathatta.

De hadd idézzek a NIMRÓD 1942 aug. 10.-i számából „Kunsági” aláírással írt; „A magyar vizsla érdekében” c. cikkből, mely fajta jellemzése a magam véleménye is azonosul.

„…Kedvesség tekintetében nincsen párja a magyar vizslának, fáradhatatlan és mindig jókedvű, játékos pajtása a gyermeknek, figyelmes, szófogadó szolgája gazdájának. Tekintetéből értelem, jóság, szeretet sugárzik. Vannak, akik kételkednek a magyar vizsla „mindenes” képességeiben. Azok még nem látták munkában Szikrát (Kittemberger Kálmán Vizslája)…”

A magyar vizsla, mint fajta nem oly régi eredetű, mint más európai, vagy angol fajtáké, bár mint sárga vizsla több helyen magyar vizslaként emlegetik. Eredetét sárga pointer és bajor véreb keresztezéséből kitenyésztett zsemlyesárga vizslában határozták meg, mely az 1840-es évektől sok magyar kurjákban meg lehetett találni már. Ez a típust csak Magyarországon  fordult elő. Mégis egységesített, standardokba zárt tenyésztésük, csak az 1900-as évtől számítják. Az első hiteles magyar vizslaversenyt a magyar Sport-Egyesület rendezte 1882 szeptember 3.-án a monostori szigeten, báró Podmaniczky Géza elnökletével. Bírók között az akkori magyar vizsla úttörői; Bárzcy István, Hanvay Zoltán, Keleti Károly, Sárkány I. Ferenc (a Vadászlap szerkesztője) és Pohl György voltak.

Olvasva a régi írásokat érezhető az akkoriban hazánkat és kultúránkat ért erős német és nyugat-európai ráhatás, mely jobban favorizálta a külhoni vizslafajtákat. Gresznyáryk Zászló írta (NIMRÓD 1942 III. 10. 124.oldal. Vadászeb rovat), hogy 1900-ban vett egy sárga vizslát a gödöllői Storcz Mátyástól; „Akkor még nem volt elismerve a magyarvizsla, Storctól is csehvizsla névvel kaptam a fiatal vizslát, kevés volt belőle az országban, így én német vizslákkal kezdtem foglalkozni.”

Azért akadt jó néhány lelkes magyar vadász, aki e magyar fajtát felkarolta. Természetesen nem tudtak egyéb fajtáktól elszakadni és ebből „friss”, vagy javító vért vittek az akkor még gyenge lábakon álló „sárga magyarvizslákba”. Elsősorban német vizsla, és sárga pointer rákeresztezésével, a fajta feljavítása, hol a kiállás, hol az orrjóság javítása érdekében történt. De szlovák vonalon írszetter is került a magyar vizsla vérbe, az 1924 alakult Országos Vizsla Club (OVC.) által erősen szorgalmazott törökvizsla, majd drótosok előtérbe kerülésekor griffon vér is. Drótosok kialakulásában a spontán előforduló mutanitás is szerepet játszott. Kittemberger Kálmán Szikra kutyája, majd leágazó leányai kölykei között is mindig volt „hosszú” szőrű kölyök, melyeket nem nevelték fel, mert nem feleltek meg a rövidszőrű fajtajellegnek.

Körülbelül 40 év alatt a rövidszőrű magyar vizsla a századfordulót elhagyva már a mai képét mutatta. Ez az időszak az, amikor a drótszőrű magyar vizsla bölcsője megringott elősször.

Néhány tenyésztőnek szakmai kihívást jelentett, hogy a hazai tájra olyan fajtát tenyésszenek ki, mely az időjárás szélsőségeinek és vadászati adottságainknak minden tekintetben megfelel. A második világháború kitöréséig pro és kontra érvek sokasodtak a különféle fajtákat tenyésztők között, melyeket jól szemléltetik az akkori szakmai hetilap (NIMRÓD) hasábjai. Egy dologban minden fajta elhivatottja egyet értett, az üzleti célra történő tömegszaporítás ellenzésében, mely a használhatóság rovására és minden fajta elsatnyulásához vezet. Ennek értelmében az OVC. a törzskönyvezésnél bevezette a tenyészanyag és szaporulta bemutatását, valamint a német példa átvételét, mely szerint a „ Reichsverband für Hundeweswn egy alomból csak 4 kölyök törzskönyvezését engedi meg, a többit a tulajdonos tartozik kiirtani.” (Vadászkutya 1942. Dummel Nándor)

A drótszőrű tenyésztők úttörői ideálja egy olyan magyar fajta, mely belső tulajdonságában a magyar rövidszőrű vizslát hordozza, csontozatában, ellenálló képességében és szőrzetében a német drótszőrű fajtát, de úgy, hogy a nyári alföldi aszályos kánikulát is jól bírja, melyet a szálkás és drótszőrű német vizslák (az akkori szakértők szerint, pl. a fent említett Gersznyárky cikkben) nem igen bírtak munkában. Ez akkoriban azért volt fontos, mert az apróvadászati kultúrában első helyen a fogoly állt, amit augusztus elejétől vadásztak.

Vas József indítványozta elsőként az akkori OVC. Magyarvizslás Szakosztálya 1942 március 27.-i ülésén a drótszőrű magyar vizsla fajta kitenyésztését, melyet ő már jó eredményekkel; drótszőrű német és rövidszőrű magyar vizslákkal el is kezdett. Az OVC. elfogadta az indítványt, olyan kitétellel, hogy a leszármazottakat az az évi kiállításon még be kell mutatni.

Vas már az 1941 évi kiállításon bemutatta az első magyar sárga drótszőrű vizsláit, mellyel akkor több szimpatizánst és gyakorlati támogatót szerzett e tenyésztési munkájához.

Az 1942 évi kiállítást követően megkezdődött a drótosok törzskönyvezése és térhódítása, mely soha nem volt olyan látványos az eltelt évtizedek alatt, mint más fajtáknál. Fő ok az akkori elterjedésnek az erős német hatás, és fajtájuk favorizálása. Mégis 1942-ben a magyar drótszőrű magyar vizsla megvetette lábát, alapkövei méltó helyre kerültek; hazánkban.

Ehhez, mint minden más területen, a felső érdekszféra érdekeltségére is szükség volt. Legjobb reklámja a fajtának, e kennelek hirdetései jelentették.

Íme az első drótszőrű alom hirdetése a NIMRÓD 1932. Július 10. számából: „ ELADÓK az újfajta „Magyar sárga drótszőrű vizslakölykök”. Pedigrével darabja 80 Pengő. Gresznarik László bankigazgató, Vágselye”

1943-ban az OVC. Magyarvizslás szakosztályának Tenyésztési Bizottsága megkezdte a drótszőrű magyar vizsla fajtajellegének és kitenyésztéseinek alapelveinek elbírálását és lefektetését. Ettől kezdve bár nem volt zökkenőmentes a fajta stabilizálása, tenyésztésének fejlődése, és elismertetése, de az akkori optimista drótos tenyésztők és híveik eltökéltsége azt eredményezte mára számunkra, hogy idegen fajtavér bevitele nélkül, ma önálló vadászkutyafajtánk van. Ebben a metamorfózisban bizakodott minden tenyésztő, és szimpatizáns, és ezt fogalmazta meg Dr. Thúróczy Tibor 1943 május 1.-i cikkében (NIMRÓD) „… nem lehet azt állítani: itt a magyar drótszőrű, kész, el kell ösmerni, törzskönyvezni. Szerény véleményem szerint ehhez még hosszú út vezet, de megvan az első lépés ahhoz, hogy lehessen egyszer a sárga simaszőrű mellett drótszőrű sárga magyar vizslánk is.”

A II. világháborút követően egyre több és több kennel állt fel. Az FCI. 1966-os külön fajtaként való elismerésével, a drótszőrű tenyészetek ugrásszerűen gyarapodtak. Hosszú durva szőréből adandóan a fajta nem lett a divat áldozata, bár ez azt is eredményezte, hogy 1980-ban még mindig csak 75 a honi kennelek száma. Viszont ez a kennel szám már garantálta a fajta homogenitásának megszilárdítását. Hogy a fajta a vadászatokon is megállja a helyét 1976-tól folyamatosan 1984-ig vadászadottsági versenyeken minősítették. Ezt követő időkben egyre jobban előtérbe került hazánkba a kutyatartás, mint hobbyállat. Így a drótos vizslák kissé háttérbe szorultak. Volt olyan vizslaverseny és kiállítás, ahol a külföld drótosai mellett honi kutya nem lépett pástra! A MEOE keretein belül 1988-ban alakult meg az önálló szakosztály a Magyar Drószőrű Vizsla Szakosztály, Tumay János és felesége Baba néni vezetésével. Azóta is odaadóan próbálják e magyar fajta mostoha helyzetét méltó helyre juttatni., Bírálataik során hozott döntésük is a megváltozott időket követő, jelszavuk: „A szép vizsla legyen jó, a jó vizsla legyen szép is!”

Solymászatra való alkalmasságukat az elmúlt 60 év bizonyította. Gondoljunk csak a Gyöngyszemű, egy kerecsensólyom története c. filmre (1950) amikor Lelovich György egy „szálkászőrű” sárgával solymászott.

Solymászati alkalmazását elsősorban rendkívüli intelligenciája szolgálta, mely a vadászmadárral való zökkenőmentes viszonyban testesül ki. Nyugodt vérmérsékletű, kiegyensúlyozott, nagyon jó vadászati adottságokkal rendelkező, ragaszkodó, könnyen tanítható, még kezdő kutyásnak is, viszont önérzetesebb és érzékenyebb, mint más vadászatra alkalmazott fajta, ezért a durva bánásmódot nem tűri. Gazdájával a munka során állandó kapcsolatot tart, szinte a fél szeme mindig a gazdát keresi. Szenvedélyesen kereső, kitartó, jó orrú, és szilárdan álló, a terep nehézségeit, az időjárás szélsőségeit, jól tűrő vadászkutya, mely imádja a vizet és a vízi munkát. Elhozási kézsége és nyomkövetése, csapázása kitűnő. Egy ideális kutya mindennapos solymászati és egyéb vadászati módokban, jól illeszkedve a civil családi életbe is.

Egy korábbi megállapításommal zárnám e remek magyar fajtának a rövid bemutatását.

Igazi magyarfajta, melyet a hazai terepre, növényzetre és az ezekhez fűződő vadászati módokra, nem utolsó sorban a magyar ember filozófiáját tükrözve tenyésztették ki. Nekünk solymászoknak is!

Amennyiben vadászkutyát keres, érdeklődjön:

www.magyarsolymaszkennel.eu

Az oldal sütiket (cookie) használ annak érdekében, hogy jobb szolgáltatást nyújthasson látogatóinak. Amennyiben az oldalt tovább böngészed, azzal elfogadod ezt!
Bővebb információt a lap alján (jobb oldalon), az Adatvédelem menüben találhatsz, kérünk olvasd el, és amennyiben az abban foglaltakkal nem értesz egyet, hagyd el az oldalt.
Köszönjük!